Előkészületek
Zoli barátom már több hónappal előre kihirdette, hogy a 2009. május 1-jéhez tartozó hétvégére háromnapos vándor-biciklitúrát szervez. Sokszor aludtam már kint az erdőben több éjszakát is, többnapos biciklizésben is volt már részem, de vándor-nomádtúrán, főleg biciklisen, még sosem voltam. Ennek ellenére lelkesítőnek találtam az ötletet. Nem úgy az ismerőseim: akinek csak boldogan újságoltam, hogy három napot fogunk hegyekben biciklizni és aludni, őrülteknek kijáró megértéssel bámult rám; ismerve kitartó természetemet, lebeszélni nem nagyon próbáltak, esetleg halkan megjegyezték, hogy „de hát az kemény”, vagy „akkor még csak ki se tudod pihenni magad éjjel a másnapi biciklizésre”. Közeli barátaim, családtagjaim persze már csak legyintenek, megszokták. :-)
Valahogy így történhetett a többi meghívottal is, mert mire eljött az indulás napja, abból a sok emberből, aki fontolóra vette a részvételt, csak négyen álltak rajthoz: Zoli, Norbi, Gyula és jómagam.
Csodás módon sikerült találnom egy szervizt, amely tudott szorítani időt, hogy még az indulás előtt átnézze a biciklimet (a tavasz miatt dugig vannak munkával a budapesti műhelyek), és jó sok pénzt el is kért a műveletért. Szintén csodás módon épp sikerült minden szükségest felpakolni a hátsó csomagtartómra. Annyi mindent, hogy éppen csak le tudtam rángatni a bringát a harmadik emeletről; máris izomlázam volt.
Expressz szerviz
A Déli pályaudvaron találkoztunk. Zoli influenzás, erősen fáj a torka, hőemelkedése van, de ez persze nem akadályozza a túravezetésben. Megkerestük a vonatot. Volt is rajta kerékpárszállító kocsi, egy 25 fős bringás csoportnak lefoglalva. Mivel a kocsiban 32 biciklinek volt hely, a jegyvizsgálók kinyitották a kocsit és felengedtek négyünket. Aztán még egy kedves, szánalomra méltó biciklis embert, meg még hármat, meg… mire a bejelentkezett társaság megérkezett, alig volt már hely a biciklis kocsiban, a lefoglalt ülőhelyeikből pedig egyet sem láthattak egész úton. Szerencsére készségesek voltak, nem balhéztak, a bicikliket meg elég jól sikerült összetömöríteni.
Mikor Várpalotán leszálltunk, először is az tűnt fel nekünk, hogy nem csak nincs május elsejei meleg, hanem erős szél is fúj. Nekiindultunk, hogy felkapaszkodjuk a Tési-fennsíkra.
Ezt egy olyan, sok kilométeres emelkedőn lehet megtenni, amelyen még ki is van rakva a veszélyt jelző tábla, hogy 12%. Nekünk ráadásul bemelegítés nélkül, jó nehéz csomaggal, a pusztai növényzetnek köszönhetően pedig a szél akadálytalanul fújt, szerintem pont nekünk szembe.
Némi szenvedés után megérkeztünk Tésre. Itt a falu határában vannak műemlék szélmalmok – valószínűleg nem véletlenül. :-) Elindultunk, hogy megnézzük őket. Még oda sem értünk, egyszer csak eltört a jobb pedálom, amit épp egy hónapja raktak fel egy másik szervizben, mondván, hogy ezt már cserélni kell.
Nagyon tartós darab: a belső csapágya egyszerűen átfúrta és kiszakította a műanyag borítást, csupán azért, mert lecsúszott róla a talpam oldalra.Először is megnéztük a malmot. Azért igen csodálatra méltó, micsoda gépelemeket (fogaskereket, tengelyt) tudtak fabrikálni az emberek szinte kizárólag fából, és még olajozni sem kellett.
Ezután elkezdtünk a műszaki hibás járművemmel foglalkozni. Meglepő módon egyikünk sem hozott magával pótpedált, így Zoli, a tapasztalt országjáró a helyszínre és a munkaszüneti napra való tekintettel azt javasolta, menjek be a faluba, és kérdezősködjem, nem szerelné-e le valaki számomra a biciklijéről a pedált, és adná el nekem.
A tési kocsma előtt találkoztam is Jenővel, aki a mi útvonalunkon következő faluból, Bakonynánáról érkezett biciklivel a barátja társaságában, hogy Tésen (de egy másik vendéglátóhelyen) megigyanak valamit. Megígérte, hogy mintegy másfél óra múlva megy vissza Bakonynánára, és akkor nekem tud adni egy pár pedált.
A srácok, mikor visszamentem hozzájuk, soknak találták a másfél órát, így Zoli kábelkötegelővel úgy-ahogy összehúzta a sérült pedált, majd (mint a mesében, mikor a legkisebb királyfinak csak meg kell fújni a sípot, hogy mellette teremjen táltos paripa barátja), felhívta mobilon a túrázásban egész nyugodtan szellemi atyjának nevezhető nagyhírű Géza bácsit. Géza bácsi rögtön elvállalta, hogy aznapi szálláshelyünkre másnap reggelre odahoz egy biciklipedált, mert neki reggel pont onnan indul egy teljesítménytúra.
Indulásunk után a kocsmába másodszor már be is mentem, és intenzíven próbáltam kérdezősködni, de teljes közönnyel találtam magam szemben. Egyedül a kocsmáros néni volt legalább kedves, de ő sem akart nagyon segíteni. Többször is mondták nekem, hogy de hát a Jenő megígérte, miért nem megyek vele.
Így indultunk tovább.
Mikor Olaszfaluban egy nagyon kimerítő emelkedő tetejére utolsóként érkeztem a többiekhez, Gyula nem volt ott, csak a biciklije. Hamarosan azonban érkezett egy kisteherautó, amiből kiszállt ő és egy szerelőruhás bácsi, meg még pár ember. A bácsi megkérdezte: Melyik az?, mire a többiek (mert én még szóhoz sem bírtam jutni a meglepetéstől) a biciklimre mutattak, a bácsi meg gyorsan kicserélte a pedálomat. Semmit nem volt hajlandó elfogadni érte, még Sport szeletet sem. (Gyula később elmesélte, hogy a munkásruháról rögtön tudta, hogy jó embert találtak.) Zoli telefonon lemondta Géza bácsi villámsegítségét. Egyébként Gyula elkezdte kifejezni kételyeit, hogy Géza bácsi egyáltalán létezik-e, vagy csak Zoli találta ki, és hiteget minket az ezernyi történetével évek óta. :-)
A természetben
Porvánál hagytuk el a lakott fennsíkot, és indultunk neki a Bakony erdőségeinek.
Kisszépalmapusztánál lehetett letérni, vagy inkább feltérni a Kőris-hegy, a Bakony legmagasabb csúcsa (709 m) felé. 300 méter szintemelkedés négy és fél kilométeren. Zoli a betegség miatt, Norbi és én a többi napra tartalékolva az erőnket nem akartunk nekivágni. Gyula ment volna, de egyedül nem volt kedve. Aztán egyszer mégiscsak elkezdte Zolit részletesen kérdezgetni arról, hol érünk célba, majd huss, eltűnt a hegy felé, amin jól meglepődtünk, mert nem így értettük a szavait, majd tisztelettel gondolva rá indultunk tovább.
Az Öreg-séd gyönyörű völgyében gurultunk be Bakonybélre. Leültünk a falu cukrászdájának teraszán, és elsősorban Zoli által növeltük a forgalmukat, aki újabb és újabb adag cukrászsütikkel és teákkal próbálta a tüneteit enyhíteni.
Gyula körülbelül egy órával utánunk érkezett meg, és kijelentette, hogy nem is volt olyan nehéz.
A Gerence-patak völgyében, a falutól kicsit lejjebb táboroztunk le egy tisztáson, ahol tűzrakóhely meg betonalapra rakott esőház is volt.
Felvertük a sátrunkat, már akinek volt, mert Gyula nem terhelte a bringáját ilyen kényelmi felszerelésekkel, és a házikóban aludt a földön. Aztán tüzet raktunk jó vizes fából, megsütöttük a nálunk levő húskészítményeket, és Zoli túráihoz híven tíz órakor már mindenki a fekvőhelyén volt. Én megfürödtem a patakban, sötétben, lámpával, csuda jó volt, nem is fáztam jobban, mint amilyen hideg a víz volt, csak az egyetlen pár cipőm egyik fele esett bele a vízbe.
Szerencsére a patak egyenletes zaja Zoli horkolását is viszonylag jól elnyomta.
Fázós éjszaka
Nem tudom, ki szerint hány foknak kéne lenni Magyarországon május elsején éjjel, mi utólag úgy 0 és 5 közé becsültük. Először felébredtem, hogy fázom, összehúztam magam, és aludtam tovább. Megint felébredtem arra, hogy fázom, húztam magamra még egy-két ruhát, ami kartávolságon belül volt a sátorban, aztán hallgattam egy darabig a részeg danolászókat a közelből. Majd ismét a hidegre ébredtem; még egy pár zoknival tudtam erősíteni a védelmemet. Végül újra felébredtem, hogy hideg van, és már világos is; fél hat volt, arra jutottam, hogy most már csak annak van értelme, ha felkelek és kimegyek rakni a tüzet. Háromnegyed órán belül követtek a többiek is. Közben már szállingózni kezdtek az első teljesítménytúrázók.
A füves területen tett néhány lépés után mindannyiunknak át volt ázva a cipője. Megpróbáltunk reggelizni pár falatot. Zolinak be van dugulva az orra. Kiraktam a tűzrakóhelyet határoló kövekre a zoknimat száradni, mely így hamarosan a túra veszteségei közé került. Nagyon alattomos módon égett meg, nem füstölt, nem volt szaga, csak mikor felemeltem, a sarkának már nem szövetszerű volt a tapintása, hanem szét tudtam morzsolni.
Nem mozdultunk a tűz mellől, vártuk, hogy a napos és árnyékos sávnak a hegyoldalon egyre lejjebb kúszó határa végre elérje a völgyet. Mire ez megtörtént volna, vastag felhők borították el az eget. A sátraknak így esélyük sem volt megszáradni indulásra.
Gyula nagyon hamar összepakolt, és előre elindult. Így neki sajnos továbbra sem sikerült eloszlatni a kétségét, nekem és Norbinak azonban nem sokkal az indulás előtt páratlan pillanatban volt részünk: távolról megpillanthattuk az úton gyalogoló Géza bácsit. Vidáman kiabált mindenfélét Zolinak és nekünk.
Szanaszét szakadva
Bakonybélből folytattuk az utunkat az erdőn keresztül. Norbi egy kicsit előretört, és egy szükséges leágazásnál nem kanyarodott el, hanem továbbsüvített egy lejtőn. Zolival leültünk és vártuk, azt sem tudva, vajon tényleg a rossz irányba ment-e tovább. Vodafone térerőnk nem volt, így végül gépkocsis hírvivővel küldtünk neki üzenetet (ami azt jelenti, hogy a fél óra tanácstalan várakozás után arra járó első autóst megkértük, hogy ha lát egy magányos biciklist, fordítsa vissza). Mi továbbindultunk, és Farkasgyepűn akartuk megvárni Norbit, ahol Gyula az SMS-e szerint egy bizonyos Fenyves kocsmában üldögélt. Farkasgyepűn azonban nem volt ilyen intézmény, mert Gyula valójában már Városlődön várt ránk, vagy két órát. A Zolival a Fenyves kocsma helyett talált panzió éttermében kancsós teát főztek nekünk, míg a térerő nélkül maradt Norbit vártuk. Végül megérkezett körülbelül ötkilométeres kitérőjéről, és még a teából is maradt neki.
Városlőd után ismét behatoltunk az erdőkbe. Körülbelül innentől vált állandóvá, hogy három útitársamat jelentős lemaradással követtem – azért mindig megvártak. Itt már áztunk egy kicsit. Amikor Szentgálnál ismét síkságra értünk, jól látszott, hogy körös-körül több irányban is erős felhőszakadás van épp.
Erőpróba
Zsófiapusztánál nekiindultunk a Kab-hegynek (599 m és két adótorony), amit reggel még ki akartam hagyni, de az elágazás unalmas helynek tűnt magányos várakozásra, a felvezető út pedig a Kőris-hegyinél könnyebbnek. Aligha sejthettem, mire vállalkozom. A legmeredekebb emelkedő alján megálltam egy rövid időre Popeye módjára bekapni egy nápolyit, míg a többiek hamar látótávolságon kívülre kerültek – volna, ha nem lenne az út szerencsére nyílegyenes. Később viszont tényleg eltűntek.
Mintegy kilométernyi keserves felfelé kúszás után elértem a Kéktúra-bélyegzőhelyet, a vadászházat. Nagy elégedetten és kimerülten rávágtam egy pecsétet a Zolitól kapott fénymásolt térképen a megfelelő pontra. Innen már csak pár száz méterre volt a csúcs.
Ahogy nekiindultam, pont ott, ahol semmilyen épület nem volt, csak az út, óriási jégeső tört rám. Pillanatok alatt átáztatta az esőkabátomat és a kerékpáros táskát. Nem is volt értelme megállnom, ugyanúgy áztam volna. Ahogy aztán a többieknek megjegyeztem: ahogy vicsorogva tekertem a legkisebb sebességfokozatban, súlyos csomaggal, emelkedőn, többiek által lehagyva, egyedül, jégesőben, még mindig nem látva a célt, már kezdtem férfinak érezni magam. :-)
Mire felértem, el is állt a jégeső, és kisütött a nap. A többiek egy épület tetejének a széle alatt állva köszöntöttek szárazon, mert ők épp idejében odaértek.
Kisétáltunk a kilátóhelyre. Láttuk az egész környéket, a cuccaink a ragyogó napsütésben gyorsan száradtak. Zoli ki is bontotta és kirakta a sátrát, amiből hamarosan majdnem siklóernyő lett. Érdekes lett volna megkeresni egy olyan pontot, ami az élénk szín miatt fentről ugyan tökéletesen látszik, de odalent nem feltétlenül egyértelmű.Esti fogadás Ajka mellett
Pihenés után visszagurultunk a hegy aljáig, és elkanyarodtunk aznapi szálláshelyünk, a Sárcsi-kút nevezetű forrás és a körülötte kiépített pihenőhely felé. Ez már igen komfortos hely, a hatalmas esőházon belül is vannak padok és asztalok.
Itt vártak minket Zoli iskoláskori barátai, Zsolti és Tamás (a bevezetőben említett kustánszegi túrabeszámoló szerzője), akik gyalog érkeztek Ajkáról. Valamint további közös barátaik, akiket nem is mi hívtunk oda. Mesélték, hogy egy róka egész délután szemezett a társasággal - és még mindig nem volt olyan gátlástalan, mint az, amelyik Zoliék egy korábbi itt alvásakor egyszerűen bement Zoli sátrának az előterébe, kikereste és elvitte a kajászacskót. Zoli akkor utánarohant, és így végül csak egy szalámi és még valami veszett el végleg.
Hamarosan megérkeztek Zoli szülei is, akik pedig autóval hozták a vacsorára való paprikás krumplihoz az alapanyagot. Napközben amúgy kétszer-háromszor felhívták Zolit a mobilján, hogy nem marad-e el a program az eső miatt; épp csak sikerült meggyőzni őket, hogy nem, szeretnénk enni.
Nekiálltunk főzni. Körülbelül félóránként eleredt az eső, úgyhogy Norbi eszerint rakta ki és húzta be a nedves sátrát.
A paprikás krumpli és a Zsolti által hozott italok igen jól estek a társaságnak. Némi beszélgetés után, ahogy már esteledett, Zoli szülei hazaindultak, majd Zsolti és Tamás is végleg úgy döntöttek, hogy nem vállalják a kint éjszakázást. Bizonyára elrettentettük őket az előző éjjeli fagyoskodós történetek részletes előadásával.
Mire besötétedett, a nem hozzánk tartozó piknikezők is útra keltek. Négyen üldögéltünk csendben a tüzünk körül, majd megszólalt Gyula: „Most az a stratégia, hogy minél később fekszünk le, annál később kezdünk el fázni?” Erre a társaság lassan oszlásnak indult, én az előző estén felbuzdulva ismét megfürödtem, ezúttal forrásban levő vízben. :-)
Kövek és sziklák
Itt már kellemesebben telt az éjszaka, csak a békák nem bírtak megnyugodni a közeli tóban, úgy ordítoztak, mint mikor a macska meg a kutya fújnak egymásra. Valamelyikünk meg is jegyezte, hogy honnan tudom, lehet, nem csak olyan, mintha, hanem tényleg veszekszenek. Reggel egész sokáig tudtunk aludni. Mikor felébredtem, csak a hangjuk alapján, még én, a városi gyerek is számos madárfajt tudtam azonosítani.
Innen való induláskor készült ez a csoportkép.
Miután kiértünk az erdőből, a Művészetek Völgyével kezdtük a napot: Öcs, Pula, Vigántpetend, aztán még Kapolcs előtt betértünk az erdőbe. Itt egy nyeregben léptük át a Bakony és a Balaton-felvidék határát. Lefelé aztán olyan göröngyös úton mentünk, ami a vasúti töltéshez hasonló kövekkel volt felszórva, úgyhogy a még göröngyösebb fűre is kényelmesebb volt letérni oldalt. Nem is gondolná az ember, micsoda izommunka ilyenkor húzni a féket és szorítani a kormányt.
Monoszló mellett elindultunk a Hegyes-tű nevű, bazaltbányászat ürügyén félig lebontott (ezért hegyes) csúcs felé. Gyula elvált tőlünk, mondván, hogy már látta. Zoli megjegyezte, hogy így legalább elmondhatjuk, hogy a három csúcsból mindenki csak kettőre tekert fel.
A Hegyes-tűre belépőt szednek (ismét eszembe jutott Gyuri, az egyetemi évfolyamtársam, aki Erdélyben a szintén teljesen természetes képződménynek számító, de ügyesen lezárható Tordai-hasadéknál fakadt ki hasonló helyzetben: „Ehhez legfeljebb az Úristennek lenne joga!”). Sajnos biciklivel nem lehet kikerülni a pénztárat, így fizettünk. Miután körülnéztünk, Zoli és Norbi elcserélték egymással a hétfői előadói, illetve demonstrátori munkanapjukat a Csodák Palotájában, mert Zoli köhögött és rekedt volt. Rögtön megbeszélték a főnökünkkel is mobilon. :-)
A következő megállóhely Szentbékkálla volt, ahol a kőtengert néztük meg (füves területen az egykori tengerből a kémiának köszönhetően megmaradt nagy szikladarabok).
Volt egy alighanem többtonnás ingókő is, aminek ki lehet mászni a szélére, és akkor elbillen a másik szikla tetején, ami első látásra elég félelmetes, így jól lehet vele másokat ijesztgetni. A vérbeli műhelyes barátaim természetesen a „csapágyazást” is alaposan megvizsgálták. :-)Itt már láttuk, hogy sokkal korábbi vonatot is elérünk hazafelé, mint eredetileg terveztük. Már kezdtem azon gondolkozni, hogy kár volt hétfőre szabadságot kivenni, de ismét elhamarkodottan, mert nem tudtam, mi vár még ránk.
Kékkúton megtöltöttük a palackjainkat a Savanyú-forrás vizével.
Kővágóörsön megtekintettük a Dactemplomot. Valamelyik felekezet épített a domb tetejére egy templomot, mire egy másik meg nem nevezendő egyház csinált közvetlenül eléje egy másikat, úgy, hogy az utcáról nézve eltakarja, és magasabb legyen a tornya. Nagyon jó, hogy emberek így évszázadokra előre gondoskodnak róla, hogy jó hírét terjesszék a keresztény hitnek.
Vasúti záróélmények
Végállomásunk Révfülöp volt. Kényelmesen elértük a vonatot, amin volt kerékpárszállító kocsi. Igaz, csak 16 férőhelyes. Az északi parton Budapest felé haladva egyre csak szálltak fel a kerékpárosok. Meg néha le is, azok, akiké belül volt. Minden megállóhelynél segítettük a csoportokat a fel- és lepakolásnál. A rekord 24 bringa volt egyszerre, és egyiknek sem esett baja, valamint mindenki le tudott szállni ott, ahol akart.
Székesfehérváron a csatlakozó gyorsvonatot az északi parti vonatunk lekéste, így az érkező biciklisek a következő Fehérvár-Budapest személyvonatot próbálták megrohanni. Nem igazán érthető okból a MÁV-START ennek a tavaszi hosszú hétvégének az utolsó napjára, estére, üdülőkörnyékről a főváros felé vezető vonalon a (helyközi munkába-iskolába járásra egyébként valóban kiváló, de) nem kerékpárszállításra kitalált két összekapcsolt FLIRT villamos motorkocsit állított be. Más kérdés, hogy egy kedves társaság az egyik kocsiban a kijelölt helyen ráült a padlón a csomagjaira, és közölték velünk, hogy ők ugyan fel nem állnak onnan. Az ellenőr szerint egy-egy kocsiban 5 bicikli szállítható biztonságosan. Így is volt már az egyikben vagy tizenkettő, de azért csak minket nem engedett fel.
Bánatosan szemléltük, amint a szerelvény becsukta az ajtókat, és elindult Budapest felé. Az egy órával későbbi következő személyvonat indulásáig elsősorban arról való csekély hasznú vitatkozással töltöttük az időt, hogy vajon mi volt a lemaradásunk végső, alapvető oka, ki tehető érte felelőssé és ki nem. (Mert azt sem szabad elfelejteni, hogy döntően azok a biciklisek töltötték meg a kocsikat, akiket az érkezéskor mi segítettünk le az előző vonatról.)
No, de a következő személyvonatra legalább mi szálltunk fel elsőnek. Az is dugig telt, a Velencei-tóról érkező kerékpárosok kétségbe is voltak esve Agárdnál (aztán ők is felszálltak valahogy).
Így érkeztünk meg haza ennek a tartalmas és kalandos három napnak a végén.
Útvonaltérkép a bikemap.net jóvoltából. Nagyítható, mozgatható. Ha a magassági metszetre viszed az egeret, végigszaladhatsz az útvonalon, és mutatja a kilométereket is. Megnyitása külön ablakban
Jegyzőkönyv
Biciklis túra
Időpont: 2009. május 1-3., péntek-vasárnap
Társaság/szervező: Berzi Zoli
Résztvevők rajtam kívül: Berzi Zoli, Faragó Gyula, Kovács Norbi
Útvonal:
- Péntek: [Budapest - ]Várpalota – Tés – Bakonynána – Olaszfalu – Zirc – Borzavár – Porva – Kisszépalmapuszta (- Gyula: Kőris-hegy) – Öreg-séd völgye – Bakonybél – Gerence-völgy (60 km).
- Szombat: Gerence-völgy – Pápavár – Pisztrángos-tó – Farkasgyepű – Városlőd – Csalános-völgy – Kis-Üsti-hegy – Zsófiapuszta – Kab-hegy – Ajka-Padrag, Sárcsi-kút (56 km).
- Vasárnap: Ajka-Padrag, Sárcsi-kút – Öcs – Pula – Vigántpetend – Csicsói-erdő – Monoszló – Hegyes-tű – Köveskál – Szentbékkálla – Mindszentkálla – Kékkút – Kővágőörs – Révfülöp [- Budapest] (55 km).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése