Utaslista
Matyi, Zsófi, Kristóf, Tamás, Judit, Geri, Marci;
Dani;
és Viktor, aki a képet készítette.
Győri Dani-féle gerinctúra a Fogarasi-havasokban
Dani évek óta készült arra, hogy egyszer bejárja velünk a Fogarasi-havasok lakatlan, 2000 m feletti főgerincét. Terve végül 2014. augusztus 3-9. között vált valóra.
Utaslista
Matyi, Zsófi, Kristóf, Tamás, Judit, Geri, Marci;
Dani;
és Viktor, aki a képet készítette.
Utaslista
Matyi, Zsófi, Kristóf, Tamás, Judit, Geri, Marci;
Dani;
és Viktor, aki a képet készítette.
Árvízi utósegítség biciklitúrával
2010. augusztus 7-14. Részt vettem egy szervezett kerékpártúrán, melyen megkerültük (hogy őszintébb legyek: megkerülték) az országot, s az idén tavasszal árvízben kárt szenvedett településeken megálltunk egy-két napra önkéntes munkát végezni.
Megtudhatod első kézből, hogy áll jelenleg az árvíz utáni helyreállítás Északkelet-Magyarországon; milyen a sorsa az alkalmazottnak, aki saját hazájában segíteni szeretne; hol is van valójában Akasztó; mi van mostanra a homokzsákokban; mi történik a tévében látható, „az árvízkárosultaknak szánt” segélyszállítmányokkal; és azon is el lehet gondolkodni, valójában ki is használ ki kit egy párt vacsoráján. :-)
Már tavasszal arról gondolkoztam, hogy magam is szívesen segítenék a természet által megtépázott emberek rendes életét újraindítani. Kezdődik a szokásos tépelődés. Pénzt küldjek? Az annyira személytelen, sosem tudom, mi lett vele, és egyébként sem tudok annyit, hogy tényleg hatékony legyen. Tárgyakat? Eleve nincsenek felesleges cuccaim, aztán egy csomó szervezést, szállítást igényel, ha meg megveszem csak ezért, akkor tényleg egyszerűbb lett volna pénzzel segíteni. Arról álmodoztam, hogy le kéne biciklizni néhányan, és segíteni, amit tudunk.
Meglepetésemre június közepén azt olvastam, hogy már meg van hirdetve egy ilyen túra. Az Országos Jótékonysági Kerékpártúrát az Iszkaszentgyörgyi Természet- és Környezetvédelmi Egyesület szervezi, már pontos útvonal és önkéntesmunka-helyszínek vannak augusztus 1-17-re, s hogy érdekesebb legyen, a túra Iszkaszentgyörgyről (Fejér megye) indul, és belföldön egy óriási nyugat-dél-kelet-észak irányú kört megtéve ugyanoda is érkezik vissza. (Ha érdekel, mi volt a pontos terv, a honlapjukon leírás és térkép is van.)
Szinte rögtön el is döntöttem, hogy erre elmegyek. Na de ha az ember munkaviszonyban van, 17 napot nem olyan egyszerű valamire rászánni. Számolgattam, mennyi szabim van még, aztán megkérdeztem az igazgatónkat, nem vehetnék-e ki az önkéntes munkával töltött napokra ún. rendkívüli szabadságot. A könyvelőnk utánanézett: rendkívüli szabadságot akkor lehet kiadni, ha a rendes elfogyott, és szigorúan meghatározott célokra (olyasmik, mint esküvő, temetés, véradás). Bravó! Így lesz aztán jó drága az árvízi védekezés és helyreállítás: aki szeretne segíteni, nem mehet. Elég lenne csak egy kormányrendelet, és szerintem rengeteg kapacitást fel lehetett volna szabadítani.
Így egy hetet tudtam erre a programra szánni. Megterveztem, s be is jelentettem Attilának, a túravezetőnek, hogy előző szombaton este csatlakozom hozzájuk (Orosházán), és csak vasárnap délután indulok haza (Egerből).
Mikor Attilát a konkrét találkozás ügyében felhívtam a mobilján, csodálkozva hallottam, hogy a tervhez képest előrébb vannak, és a 7-e, szombat éjszakát már Gyulán töltik. A jó megközelíthetőséget szem előtt tartva Békéscsabát választottam csatlakozási pontnak. Azt is csodálkozva hallottam, hogy miután a három indulóból egy, név szerint Marci, már kiesett, pillanatnyilag ketten vannak biciklivel, mások már csak az önkéntes napokra csatlakoznak.
Budapest-Keletiben felszálltam a gyorsvonatra. A kocsik így voltak összeállítva:
a jegyvizsgáló pedig (először még azért is neheztelve, hogy miért nem megyek átszállással személyvonattal, amin van bicikliszállító kocsi) szigorúan betartatta a szabályzatot, és az első kocsi elejében kellett utaznom, szűk, nagyon zajos helyen, kerékpárrögzítés nélkül, másfél órát bámulva a mozdony hátulját, WC- és cigarettaszagban, az összetekert polifoamon ülve. Olyan volt, mintha szándékosan akarnának kiszúrni a biciklis utassal, miközben a többiek felé a látszatot megtartják.
Békéscsabán Attilát és Ádit (aki Keszthelyen csatlakozott) a vasútállomás kocsmájában találtam. Miután megitták a sörüket (én járművezetés előtt nem iszom, egyébként meg nem szeretem ezen italt), elindultunk Gyula felé.
Rögtön elgondolkozhattam, miféle társaságba keveredtem: Ádiról pl. elmondható volt, hogy osztottpályás 2x2 sávos, 110 km/h-s út leállósávján tekert alkonyatkor lámpa nélkül, alkoholfogyasztás után, kézben tartott mobillal telefonálva. :-)
Gyulát azért választottuk, mert ott lakik Ádám nagymamája. A város központját lélegzetelállítóan szépre alakították át, forgalomcsillapított, sétálós övezet, szökőkutakkal, padokkal, díszítésekkel. Meg is van az eredmény, élet van a városközpontban, apraja-nagyja kint kávézgat, biciklizik az utcán a meleg, száraz nyári éjszakákon.
Este kilenc körül érkeztünk meg Júlia nénihez, aki finom vacsorával várt minket.
Beszélgettünk, aztán Ádi és Ati visszamentek a már előre kinézett, internetkapcsolattal rendelkező kocsmába. Én lefeküdtem, mert fáradt voltam. Azzal rémisztgettek, hogy 5-kor és 6-kor ébresztik magukat, hogy 7-re biztosan felkeljenek; de szerencsére Attila mobilja rossz PIN beütése miatt éppen nem működött, így ez elmaradt.
Vasárnap (8.) észak felé indultunk neki az Alföldnek, a Fehér-Körös mellett. Dobozon megálltunk, a boltban a fiúk vettek sört, aztán megnéztük a kastély kertjét.
Hosszú lakatlan szakaszt követően Vésztő előtt egy emlékhely idézi fel az alföldi gazdasági vasutat, ott ökörködtünk egy kicsit a dísz-szemaforra felmászva. Vésztőn megálltunk egy fagyizónál, ahol elég finom fagyi van, két útitársam pedig sörözött. A következő faluban (vagy telepen), Mágoron a Körös-Maros Nemzeti Parknak van bemutató tanösvénye, ahova elég könnyű betévedni, mert nem látszik a mindkét irányból behajtani tilos, így a biciklik miatt mi is ki lettünk zavarva. Mivel érthető módon máris fogalmad sincs, merre járunk, beillesztek ide egy nagyítható, mozgatható térképet, ami a teljes útvonalat pontosan tartalmazza, és a nevezetes pontokat is megjelöltem rajta. A domborzati rajzon húzogatva az egeret látod a kilométereket is az útvonalon.
Egyik, amit ezekben a túrákban nagyon élvezek, hogy mivel emberléptékű sebességgel haladunk, érintjük a településeket egyesével (nem autópálya és nem gyorsvonat), szép lassan megismerem az egész országot. A következő város, Szeghalom pont arról nevezetes, hogy eddig nem tudtam róla, hogy létezik, pedig ez ma már kevés városról mondható el Magyarországon. Most már tudom. Egy vasárnap is nyitva tartó boltnál megebédeltünk, meg Ati és Ádi vettek sört.
Északra továbbindulva névtelen, romos kísértet-tanyák mellett haladtunk el. Láttuk a térképen, hogy Akasztó felé vezet az utunk, gondoltuk, mindenképp megnézzük a Stadler-stadiont, de egyszer csak beértünk a túra legviccesebb nevű településére, Kertészszigetre, és Akasztó nem volt sehol. (Azóta utánanéztem, a „rendes” Akasztó Bács-Kiskun megyében van, Kiskőrös és Dunaföldvár között, jóval nyugatabbra ettől a környéktől.) Bucsán megálltunk, s a fiúk a kocsmában vettek sört.
Hosszú, nyílegyenes útszakaszokon estére érkeztünk Karcagra, ahol majdnem megint vendégül látott minket valaki, de végül nem, ezért a strandfürdő kempingjébe mentünk. Így ki kellett fizetni a strandhasználatot is, amihez már késő és sötét volt, de sebaj, reggel már 5-kor kinyit. Én a 105 kilométertől elpilledve kinyúltam Ádi sátrában, ő pedig Atival elment kocsmát keresni. (Állítólag másfél óra sikertelen próbálkozás után jöttek vissza.)
Hétfő (9.) reggel valami csoda folytán nem ébredtem fel Attila óránkénti riadóira, pedig állítólag szólt. Valahogy egyikünknek sem volt kedve fürödni. Karcagról továbbhaladtunk észak felé (Kunmadarason megállás, büfében rágcsálás, sör). Az Alföld igazán jellegzetes tájain járunk, de ne hortobágyi pusztaságot képzeljetek el. Szántóföldek, kis erdők borítják a síkságot, és sok öntözőcsatorna szabdalja. Sok a hévízforrás, gyógyfürdő. Kiterjedt a kerékpárút-hálózat, amely néha még használható is (a települések között például időnként kifejezetten jól tervezett, hosszú, összefüggő, sőt széles. Időnként.) És eddigre már az is világosan látszott, mennyire sokan használják a kerékpárjukat ezeken a vidéki tájakon. (Nagyvárost nem érintettünk Békéscsaba óta.) Eléggé fehér folt volt nekem ez a környék eddig, inkább csak olvastam róla, szóval kifejezetten örültem, hogy erre jövünk.
Tiszafürednél (sörözés után) inkább biztosra mentünk, s bár észak-északkeletre kellett tartanunk, a térkép által nyugat felé jelölt hídon akartuk a Tiszát átlépni. Bánhattuk, mert a haladási irányunkban Tiszacsege és Ároktő között rendes, sűrű kompjárat lett volna, 12 és fél kilométert kerültünk így. Viszont így Tiszafüred és Poroszló között a Tisza-tó felett keltünk át, amit szintén életemben először láttam, és gyönyörű volt.
A folyó túlsó partján, Borsod-Abaúj-Zemplén megyét elérve a táj azonnal megváltozik, sokkal zöldebb, dúsabb, élőbb az egész természet.
A következő faluban, Borsodivánkán lecsapott ránk egy felhőszakadás jégesővel. Megálltunk és beültünk a kocsmába, ahol a kocsmáros a postásegyenruhájában szolgált ki. Ádi és Ati itták a söröket, én meg fáztam, rágcsáltam a kekszeimet, szívtam a cigifüstöt (másokét), unatkoztam, és a szürkeségben bánatosan néztem az órát, hogy mennyire rengeteg van még hátra a mai adagból, és még mindig esik, még mindig nem tudunk indulni. (Ettől a kocsmárostól tudtuk meg, hogy biciklivel nem lesz jó továbbmennünk a 3-as út felé, hanem keletnek kellene fordulnunk, és visszamenni egészen Ároktőig, ahol az említett komp túlsó állomása van.)
A Tisza mentén visszafelé a következő vicces nevű hely Négyes. Utána kisütött a nap, s gyönyörű szivárványt láttunk, főleg azért, mert olyan volt, mintha az út végén az ív alatt készülnénk átmenni (ott a cél?). Innentől szinte folyamatosan lassabb voltam, mint az útitársaim, már nem is próbáltam tartani a tempót. Tiszadorogmán utolérve ismét a kocsma teraszán találtam őket néhány sörrel. Itt már kezdtem ettől kissé kiakadni, mert még mindig messze voltunk, és itt a kocsma teraszán legyek is voltak. (Magyarázatul, számomra a kocsma a következőket jelenti:
ez alapján, aki kicsit is ismer, annak nem meglepő, hogy mint hely, engem nem köt le. Ha eddig nem derült volna ki.)
A mezőcsáti vacsorázó bolt volt a következő hely, ameddig a srácok sör nélkül kibírták. Itt szerencsére a bolttal szemben volt fagyi is, mert azt viszont nagyon szeretem.
Az M3-as keresztezése után az út mellett láttam egy gémet vagy hasonló vízimadarat, amely a lemenő nap fényében sétált egy nagy tócsában. Majd Nyékládházán is a kocsmának köszönhetően értem utol az épp sört fogyasztó Atiékat, s innen végre felhívtuk a mai vendéglátónkat. Tök sötétben mentünk tovább a 3-ason (ahol tilos) Miskolcig.
Házigazdánk egy pártnak a megyei elnökasszonya. Ő segített Attilának a meglátogatandó települések polgármesterével is felvenni a kapcsolatot. Végül úgy döntöttem, nem írom le a párt nevét (majd később érthető lesz, miért), és őt magát is nevezzük mondjuk csak Ritának. Nem volt otthon, de a nagyobb gyerekei és azok egy-egy kedvese fogadtak minket. Háromnegyed tízre érkeztünk meg hozzájuk, minden előzetes becslést bőven felülmúló 132 km után.
Eljött a kedd (10.) reggel, és hajnalban már valami óracsörgésre ébredtem, de még vissza bírtam aludni. Rita fiának felvezetésével párás, magashegyi hangulatú reggelen hagytuk el Miskolcot a szintén tiltott 26-os úton. Ez elkerüli a településeket, így a következő település rögtön a célállomás, a 17 km-re levő, kb. 1000 lakosú Sajóecseg volt. Mivel egy nap előnyben voltunk a tervhez képest, két napot akartunk itt tölteni.
Először (sörivás után) szép csendben körülnéztünk a faluban. Nem sok kárt láttunk, csak itt-ott látszott a vízvonal a házakon, úgy tűnt, itt már be is fejezték a helyreállítást. Mivel a polgármestert nem tudtuk telefonon elérni, személyesen jelentkeztünk a községházán. Egy kicsit várnunk kellett rá, míg a tárgyalást befejezte. Aztán jött, üdvözölt minket, s minden közelében levő segítségét elküldte nekünk vendéglátást szervezni, egyiket az óvodába, hogy főzessen hárommal több ebédet, másikat az apartmanházba, hogy készítsenek nekünk szobát éjszakára, harmadikat a boltba, hogy vacsorát is vegyen nekünk.
Beültetett minket a saját autójába, megmutatta az egész falut. Elmesélte az árvíz idejét is. 1974 óta nem öntött ki náluk igazán a Sajó, most viszont nagyon. Éjfélkor hívták a megyei vízügyesek, hogy baj lesz, nagyobb árhullám jön, mint a pár héttel korábbi májusban. Elmondása szerint hajnalban már bent volt a munkahelyén, elő a vízügyi intézkedési tervet, a felelősök közül senki nem megy sehova. Június első napjaiban négy nap és négy éjszaka rakták a falu lakói a homokzsákokat, tűzoltókkal, önkéntesekkel. (A magasabban fekvő szomszéd faluból egész csapat cigányember érkezett csak úgy segíteni.) Nagyon ügyesen megvédték magukat, csak 4 házat kell újjáépíteni, és egyet felújítani. (Tehát igen, bármilyen furcsa: ha valóban így van, akkor csak odaképzeltem azt a vonalat a házakra.)
Most már csak az egy kupacba összetolt homok-zsákokat kell kiüríteni. Ezt meg teljesen érthető, hogy már senkinek nincs kedve megcsinálni. (Mint amikor egy költözésnél a dobozok utolsó 10%-át igazából sosem pakolod ki, mert mindig valami más fontosabb.) „Rendeltek” a munkaügyi szolgálattól 41 közmunkást, de őket mindenre rá tudták venni, csak arra nem, hogy dolgozzanak, hát többet erre sem költöttek. Így jutott nekünk ez a feladat.
Jól elszoktam a fizikai munkától! A képpel ellentétben (amely később készült) felhőtlen idő volt, forrón tűzött a nap. A homok, sőt a zsák sem olyan már ekkor, mint amikor megtöltik. Átitatta a fertőzött víz, aztán heteket állt halomban, már a fű is kezd nőni rajta; úgyhogy a zsák már szakad, mállik, a homok nedves, az alján levők feketék, mert már rothadnak. (Földigilisztát is találtunk benne.) Hosszúnadrágban, kesztyűben kell csinálni, és nagyon koszos lesz minden ruha. Ráadásul az egykori közmunkások ügyetlenül kezdtek neki, nem különítették el eléggé egymástól az üres zsákokat, a kiöntött homokkupacot és a már ott levő teli zsákokat, így a kezdéskor elég sok homok alá temetett üres és teli zsákot ástunk ki.
A közelben közmunkások dolgoztak térrendezésen (de csak helyiek, és nem negyven), egyikük oda is jött és alaposan kikérdezett minket. Mikor hallotta, hogy önkéntesek vagyunk, gúnyolódni kezdett: „Önkéntes! Láttunk már ilyet eleget. Na, árulják el, mennyiért!”
Lassan rájöttünk, hogyan célszerű a munkát megosztani (zsákfalbontás, ürítés és zsákelszállítás), és egyre gyorsabban haladtunk. Ettől még persze fárasztó, megittam csak a helyszínen naponta vagy három liter duplájára hígított gyári bodzaszörpöt, s az ebédből sem hagytunk egy morzsát sem. Azért megvan a maga hangulata az ilyen kemény munkának, az izomláz mellett is jó érzés volt. Tényleg csak azt sajnálom, hogy közben az embernek folyton a másikra gondol, ahonnan csak szabadsággal tudott eljönni. A második nap végére már az egész faluban elterjedt a hírünk,
tisztára odavoltak tőlünk, nagyon vége lett a gúnyolódásnak; délután a polgármester személyesen jött ki megköszönni. Azt mondta, hogy két nap alatt hárman majdnem annyi zsákot ürítettünk ki, mint a 41 közmunkás két hét alatt. Ez egyébként a kezdéskor ott talált homokmennyiségből ítélve kb. reális is volt. (A kezdő- és végállapotot gondosan dokumentáltuk.) Meg mesélt még többet a faluról. Nagyon sok segítséget kaptak a nehéz időben, mert azért kellett a zsákpakoláson kívül más is, pl. pénz. Azt is küldtek ilyen-olyan távoli helyekről. Volt, aki 3 ezer forintot ajánlott fel, mert annyija volt, és volt, aki 3 milliót. Megígértük, hogy a szombaton érkező nagyobb csapattal hozzájuk jövünk vissza.
Délutánonként kocsmába mentünk (itt szerencsére biliárd is volt, az egyetlen, amit az ilyen „züllött” szórakozások közül igazán élvezek), esténként pedig, hogy a fiúknak legyen sör meg internet, Miskolcra jártunk be bandázni. (Ekkor már vonatra tettük a bicikliket.) Én csak az első este mentem - fáradt voltam a zsákoktól, még délutánonként is aludtam ebéd után. Igaz, erre az 5 és 6 órai, ezúttal már hatásos ébresztő miatt is szükségem volt.
A második délután, míg én aludtam, Ati és Ádi átmentek felderíteni szomszédos Boldvára. Ott nagyobb kárt tett a víz, de nem is ez volt a fő rossz hír, amivel visszajöttek. A homokzsákok ott hevernek a gáton, ahogy funkciójuk betöltése idején. A lakóterületen már csak a cigánytelep nincs rendbe téve, ott viszont szabad téren van szétterítve a pöcegödrök avagy a csatornahálózat kimosott tartalma. Az emberek pedig lézengenek, fekszenek a házuk előtt, és nem csinálnak semmit. Eleve kicsit meg is rémültek az egész látványtól, ezért nem beszéltek ott senkivel, és azon voltak, hogy csak nagyobb csoporttal menjünk vissza, de aztán Attila úgy döntött, ahol ilyen a hozzáállás, oda egyáltalán nem akarja vinni a csapatát segíteni. (Nem értettem teljesen egyet, de nem is én láttam a helyzetet személyesen.) Így ezt a falut átugorva a következő célpontra is két napunk maradt.
Csütörtök reggel elköszöntünk a nagyon hálás ecsegiektől, és Boldván csak a kocsmát érintve áttekertünk Edelénybe. Edelény város, körülbelül tízezren lakják. Szorosan a Bódva két partjára épült. A Bódva nem nagyon széles, de tavasszal több kisebb vízfolyás szintje nem csak a vízgyűjtőjéről érkezett csapadék miatt emelkedett meg veszélyesen, hanem a már megáradt fogadó folyóból tengeridagály-szerűen visszatorlódott a víz; el tudom képzelni, hogy itt is ez történhetett.
Edelénybe három árhullám érkezett, és a harmadikat az átnedvesedett, homokzsákkal erősített gát már nem bírta, így itt sokkal nagyobb károk keletkeztek, akkor ténylegesen egész utcák álltak vízben - a parti házak egész az első emeletig. Nehezítette a dolgukat, hogy a kiöntött patak értelemszerűen ketté is vágta a várost. Sokkal több a helyreállítási munka, csak mostanság tértek vissza a normál munkaidőre a „ki meddig bírja” műszakokból.
Miután meglátogattunk egy kocsmát, hogy a fiúk söradagját biztosítsuk, itt is személyesen bejutottunk az egyben országgyűlési képviselő polgármesterhez (Molnár Oszkár, akit a tavaszi országgyűlési választási kampány alatt a sajtó igencsak felkapott), bár többet kellett várni rá. Meglátszott rajta a csak lassan csillapodó városi krízishelyzet, eléggé szét volt esve, mint aki még épp vonszolja magát, le is fogyott alaposan. Bemutatkoztunk, elmondtuk, miért jöttünk. Mondta, hogy éppen adományokat osztanak, oda beállhatunk, illetve nekik is vannak használt homokzsákjaik. Ő is rögtön ígért nekünk szállást a vendégházukban, de telefonon megmondták neki, hogy már tele van önkéntesekkel. Ezután a 25 km-re levő rakacai üdülőjükben akart bennünket elszállásolni, de az is tele volt. Végül az idősek otthonának kertjében tudtak sátorhelyet adni. A kíséretet, az étkezés meg a zuhanyzó intézését már rábízta egy jobb kezére, aki egy másik jobb kezet maga mellé véve elvitt minket. Vagy öt perc alatt elhadarták a helyzetet az otthonvezető-helyettesnek, majd elviharzottak. Szegény helyettes szóhoz sem jutott, a sátorhely még csak hagyján, az üres portásbódét is odaadta a holminknak, sőt, az egyik épületük társalgójában is megengedte az alvást, de ebédet nem tud egy pillanat alatt varázsolni, ha egyszer már megfőzték a tervezett adagot. Na mindegy, valahogy kapartak nekünk. Ez egyébként egész idő alatt jellemző volt, hogy mindig későn kapott tájékoztatást (be kell ismerni, hogy tőlünk is) az állandóan változó létszámról, elsősorban az étkezést illetően, és szegény nagyon szégyellte magát érte, pedig nem tehetett róla.
Egy zsámbéki önkéntes csoport is éppen jött ebédelni, akiknek a ruháján jól látszott, hogy homokzsákokat ürítenek. :-) Két fiatal lány is volt köztük, akik ugyanezt a nehéz munkát végezték. Később többet is beszélgettem a csoporttal, a zsámbéki katolikus közösségből érkeztek, és egyébként ők voltak azok, akik a vendégházban aludtak.
Ebéd után elmentünk a Magtárba. Azt hittem, ez valami közösségi ház vagy kultúrpince szimbolikus neve, de nem, valódi gabonaraktár volt. :-)
Két fából készült nagy csarnokban voltak felhalmozva a ruha-, játék-, edény- és bútor-adományok, és itt folyt a munka szervezése is, míg a zárt betonfalú raktárakban álltak a műszaki cikkek, és további bútorok. 
(Tehát, hogy világos legyen, már nem élelmiszer- és takarítószer-adományokról van szó, az emberek már visszaköltöztek a házaikba, már akinek megmaradt.) Én ezután egész edelényi tartózkodásunk alatt az adomány-osztásban segédkeztem, Atiék a második nap átmentek a homokzsák-részlegre.
Elég furcsa a természetbeni adományozás egész folyamata. A kulcsa az egész problémakörnek talán az, hogy az adományozó nem ismeri azt, akinek szánja az adományt, így be kell iktatni legalább három közvetítőt (gyűjtés, szállítás és szétosztás), és az adományozás személytelenné is válik.
Így történhetnek meg a következők - haladjunk az adomány útján sorban.
Emberek használhatatlan, vagy műszakilag teljesen elavult terméket ajánlanak fel, ingyen lomtalanításnak tekintve a gyűjtést. (Más kérdés, hogy a gyűjtésnél vajon miért nem utasítják vissza őket.) Szállítás során megsérülnek adományok. Az érkezéskor az önkormányzatnak hatalmas alapterületet kell fenntartania az adományok fogadására, és bizony az említett selejteket is tárolni kell, majd elszállíttatni. Az igények legalább még nagyjából felmérhetők, de az adományok összetétele pillanatról pillanatra változik, éppen az érkezésünkkor jött egy kamion egy budapesti szálloda használt bútoraival (láttam a szállítólevelet délelőtt a polgármester asztalán, aztán a kamion kipakolásánál segítve újra). Így lehetetlen megmondani, éppen hogy állnak, és mire van szükség, mert lehet, hogy ahogy leteszik a telefont, máris más a helyzet. Visszautasítani meg nemigen szeretnek semmit, mert akkor utána (gondolom) más sem nekik ajánlja majd fel. A ruhaneműk és kisebb konyhai eszközök annyira „kis darabokból” állnak, hogy kivitelezhetetlen szétválogatni őket fajta szerint, így viszont alig jut olyanhoz, akinek valóban arra a fajtára (pulóverre, lábosra) lenne szüksége. (Ruhából tényleg 2-3 vasúti tehervagonnyi teljesen vegyes összetételű zsákot képzeljetek el, ahogy a fenti fotón látható.) Az önkormányzat embereit rendkívül megterheli az egész helyzet, hetedik hete próbálják befejezni az osztást, de még mindig átláthatatlan a szét nem osztott mennyiség.
Az osztásban részt vevők szépen ráteszik a kezüket az adományból nekik tetsző darabokra. Ha az illető is árvízkárosult, akkor ezzel teljesen ki tudok békülni, ha a maradékból válogatna, még az is rendben lenne, de hogy elsőnek magának néz ki bútort, az engem zavart. És nem csak a kiosztásról döntést hozó családsegítősöknek jut, a raktárban és a kiszállításnál dolgozó munkaerő is kér tőlük magának (persze nyilván nem mindannyian), sőt, az ismerőseiknek is juttatnak. Bár a többi adomány sorsát elnézve néha arra is gondoltam, így legalább jó helyre kerül... Főleg, ha kisebb értékű. Persze a lakosság között meg elképesztően idióta hírek terjengenek, hogy mi minden érkezett adományként, amit az önkormányzat zsebre rak - a fuvaros azt mesélte, hogy egy másik településre a lakosok szerint ő mikróhullámos sütőket szállított, ami sosem került ki az emberekhez, hiába mondta nekik, hogy azok ruhák voltak mikrosütős kartondobozban. :-)
Első nap edényeket és szőnyegeket vittünk ki az árvízben érintett családok házaihoz.
Ez volt a legproblémásabb és a legkevésbé hatékony, mert, mint írtam, véletlenszerű tartalmú dobozokat adtunk át. Ez csak annak volt igazi segítség, akinek a víz mindenét elvitte, és azóta még semmit nem szerzett be (na de ez sem egy példamutató viselkedés, ha már augusztus van). Egyébként mesélték, hogy előző nap vittek ki a romákhoz ruhaneműt, na ott nem is kellett megállni a teherautóval, mert irtózatos csatazajjal megrohamozták, és menet közben lekapkodtak mindent - igaz, ebbe a helyzetbe nem is mertek volna kiszállni. (Az utastérből mobillal levideózták, és mutatták is, csak nem láttam.)
Kicsivel rendezettebben mentek a második nap a bútoradományok, mert ott előzőleg az osztást szervezők körbementek pontosan megkérdezni, kinek mire van szüksége, bent a raktárban felcímkézték, majd csak azt vitték ki, aminek már gazdát találtak, és alá is íratták vele az átvételt.
Azt is láttam, mennyire fontos a szervezettség, fegyelem, az adatok rögzítése ilyen helyzetben. Rendkívül lényeges volt például, hogy minden egyes háztartási gépet (tűzhelyeket, hűtőket) egy szerelő átvizsgáljon, és egy munkalapra pontosan ráírja, milyen állapotban van. Ez alapján azt is odaírták, hogy kiadható vagy nem, és a bevizsgálási munkalap másolatát a raktárban álló készülékre felragasztva tartották. (Néhány munkatársuk jó memóriája néha pótolja a mégis elmaradó adminisztrálást...)
És igen, az utolsó lépésnél, az átadásnál is van probléma. Leginkább az irigység. „Nekem mindenemet elvitte az ár, és kaptam két szőnyeget, az Emilnek csak a pincéjében állt víz, és új könyvespolcot adtak neki.” Mire Emil is bizonygatja, hogy neki is milliós kára keletkezett. „A szomszéd utcában háromszor jártak adományt osztani, nálunk csak egyszer, és az utca végére az is elfogyott, azt mondták, hogy visszajönnek, de ennek már három hete.” „De neked fizetett a biztosító, nekem meg nem volt biztosításom!” (Nem pontosan ezek hangzottak el, csak így tudom tömören érzékeltetni.) Nem is csodálom, hogy pl. tévéket, ami volt (jó régi, képcsöves), meg sem próbáltak kiosztani valakinek. Aztán még a bútoroknál, működőképes készülékeknél is probléma, hogy a károsultak is leginkább újat, hibátlant szeretnének, ha csak egy kicsit meg kéne ragasztani vagy festeni, már alig kell valakinek.
Legalább a dolgozók munkájára nem lehetett panasz (az említett lenyúlásokon túl). A családsegítősök, amennyire ennyi fővel lehetett, talpraesetten intézték az egészet, a melós fiúk pedig nagy létszámuk ellenére mindannyian szorgalmasan dolgoztak. Mindenki értette a dolog célját, senkit nem tudtak sem átverni, sem kiborítani azok a károsultak, aki jobban próbáltak járni, mint az árvíz előtt. A pakolásban is gyakorlottak voltak, sőt, némelyik azt is jól tudta, melyik kisebb hibás áru javítható könnyen, és melyiket nem érdemes.
Az egész túra során jellemző volt, hogy az emberek hihetetlen tisztelettel néztek ránk, amikor meghallották, hogy honnan érkeztünk ide biciklin segíteni.
Az edelényi szociális otthon kertjében töltött éjszakánk hajnalán nagy vihar lett. A villámokra, dörgésre ébredve szaladtunk ki Ádival az igen nyáriasan felállított sátrat kicsit erősebb várrá tenni. Szerencsére csak fél hétre tűztünk ki ébresztőt. :-) Erre a napra (péntek, 13.) érkezett Heves megyéből egy csoportot, akik bár nem biciklivel jöttek, de mondható, hogy a mi túránkhoz csatlakoztak. Mint már említettem, ezen a napon az adományoktól az útitársaim hamar átmentek a homokzsákokhoz, Attila a hevesieket is már egyből oda vezényelte.
A zsákoktól a hevesiek gyalog jöttek vissza az otthonba ebédelni (két kilométer). Együtt ettünk velük, majd adtunk egy kis előnyt nekik, ha már biciklink van - Atiék kocsmába mentek (ami mellesleg a homokzsákokon túl volt), én meg a szálláson maradtam még egy rövidet. De útközben meg is előzték őket. A kocsmánál újra összegyűltünk hárman. Hallgattam egy darabig, ahogy - tőlünk teljesen függetlenül, nem is tudva, kik vagyunk - egyik vendég a másiknak meséli az adományosztás visszásságait, meg azt, hogy van olyan, aki tényleg ölbe tett kézzel várja, hogy segítsenek rajta. Majd megállapítottuk, hogy a késői ebéd és eme pihenő után rögtön indulnunk is kell vissza Sajóecsegre, ahova másnapra, szombatra a szervező iszkaszentgyörgyi egyesület embereit hívtuk, mert már ezen az estén ott alszunk mind. Azért legalább búcsúzzunk el a hevesi segítőktől, visszagurultunk a homokzsákos udvarra. Döbbenten láttuk a teljesen üres terepet. Ezek leléptek, anélkül, hogy egy szót is szóltak volna. Na, induljunk mi is. A probléma az, hogy mivel ők aligha tudták, hogy Ádiék, mikor a biciklivel megelőzték őket, még a kocsmába mennek, az üres munkaterületre érve valószínűleg pontosan ugyanezt gondolták - Ezek leléptek, anélkül, hogy egy szót is szóltak volna. Na, induljunk mi is. :-)
Én is megrendültem a magára hagyott több tízezer homokzsák láttán, de nem a Hevesből csatlakozottak hiánya miatt. Valahogy jelképezte számomra a látvány ennek a segítésnek a kettősségét, kérdéses értelmét. Sajóecseg felé tépelődve a biciklimen le is vontam a tanulságokat (amelyek egyébként ugyanígy igazak a hajléktalanok, állami gondozott gyerekek, kábítószer-fogyasztók segítésében is):
1. Szép és helyes dolog bajba jutott embereken segíteni, de a legnagyobb hangsúlyt a MEGELŐZÉSre kéne helyezni. Ami ebben a helyzetben azt jelenti: tessék gátakat építeni! Kevésbé látványos, de nagyon is munkatakarékos ahhoz képest, ami most megy.
2. Aki nem akar saját magán segíteni, azon más sem tud, bármennyire is szeretne.
Estére Rita elnökasszony meghívott minket a párt megyei szervezetének összejövetelére és vacsorájára Miskolcra, hogy bemutasson minket az embereinek. Én már a hét elején azon voltam, hogy ez nem biztos, hogy jó ötlet, szerintem ez nekik lesz jó, nem nekünk, a mi lelkesedésünk szelét az ő népszerűségük vitorlájába akarják fogni. Ati nem értett egyet, szerinte minden kapcsolatépítéssel élni kell, és minden segítséget el kell fogadni, így elmentünk. Sajóecsegen leraktuk a bringákat és a cuccot, mobilon megbíztuk a már úton levő iszkaszentgyörgyieket, hogy majd tolják ki a focipályára és verjenek nekünk is sátrat (mert a vendégház hétvégére foglalt volt), majd ezúttal bicikli nélkül indultunk a miskolci vonathoz.
Pont úgy, mint a maffiás filmekben, az általunk még soha nem látott Rita által küldött két középkorú alak fogadott minket a Tiszai pályaudvaron, beraktak minket az autójukba, és elvittek egy étterembe. (Én már csak Atiban bíztam, hogy az ő felelőssége, mi történik velünk. :-)) Elég kis hely volt, sok magyar zászlóval és jelképpel, a tévé végig be volt kapcsolva. (Érdekes módon több eltérő pártnak is találkozóhelye.) A megye leendő önkormányzati képviselőjelöltjei épp befejezték a megbeszélést, és kezdték feltálalni az egyikük által főzött gulyáslevest. Köszöntöttek minket, kicsit érdeklődtek a túránkról, és hosszasan elcsevegtek velünk mindenféle semmitmondó dologról.
Pontosan az történt, amit vártam. Igazából senkinek nem hiányoztunk oda, nem a vacsora programjához kellettünk, csak velünk próbálták magukat fényezni, előnyhöz jutni. Rita elmesélte nekünk a szerintem semmi újat, semmi konkrétat nem tartalmazó programját, ami szerintem alig különbözött elégedetlenkedő, politikusnemzetséget gyalázó olvasói levelektől vagy internetes fórumhozzászólásoktól. (Egyszer azt is találta mondani, hogy „tisztességesen nem lehet megélni”. Ekkor nagyon szívesen megkértem volna nyíltan, hogy nekem, aki tavaly megmondtam az igazgatómnak, hogy az év végi bruttó jutalmamból vonjanak csak le minden adót és járulékot (pedig a közreműködésemmel lettek volna egyéb lehetőségek is), és épp a múlt héten vettem meg a nem olcsó új biciklimet, és teszek félre lakásra is, mondja már, legyen szíves, még egyszer ide a szemembe, hogy eszerint ezt én összelopom valahonnan; de úgy éreztem, a mellettem ülő egyre lelkesebb Attilának veszítenivalója van, így inkább befogtam.) Még arra is megkértek minket, hogy bár most nem tudták ideszervezni a helyi TV-t, de később jöjjünk már vissza egyszer, hogy műsort csináljanak velünk, az árvízi hősökkel. Aha.
Amikor vittek minket vissza a belvárosba, már az esetleges miskolci ismerőseink ajánlószelvényeinél tartottunk. Hát, tekintetes urak és hölgyek, én elég rossz befektetés voltam ma nektek. A kajátokat megettem, a próbálkozásaitokon meg jót nevetek - magamban -, a szavazatom nem eladó, sőt, az időm sem.
Miskolcon, miután Ádám és Attila benéztek a kocsmába, én meg a Tiszain megkérdeztem a hazajutást Budapestre, az iszkaszentgyörgyiek buszával várt minket a Sajóecsegről már vissza is ért Marci és nagyapja. A buszban tájszólásban beszélő navigációs rendszer mondatain lehetett vigyorogni. („Lássábban, tee!”)
Valóban mindent előkészítettek nekünk, így érkezés után már csak meséltünk nekik valamennyit az élményeinkről, aztán elmentünk aludni.
Szombat (14.) hajnalban ismét volt vihar, de most már előre gondoskodtam Ádi sátrának megerősítéséről (főleg azért tettem jól, mert ő átment Marcihoz aludni). Kétfázisú vihar volt (közeli dörgés, villámlás, szélvihar alatt sátorban értelemszerűen nem lehet aludni), egyszer négy óra körül, egyszer később, aztán végre elment. Csak Marci nagypapája kapcsolta be negyed hétkor a kisbusz rádióját nyitott ajtóval. (Ez az éjszaka amúgy is jóval kevésbé volt komfortos, mint a korábbiak; mivel a vendégházat már kiadták, és hétvégén az önkormányzat emberei sem voltak ott, hogy figyeljenek ránk, nem volt WC, fürdő - illetve külön ki kellett nyittatni a riasztós közösségi házat az egyszeri zuhanyzáshoz –, tárolóhely a cuccainknak, konnektor. A kocsma is viszonylag messze volt.)
Folytattuk a zsákokat, de most már kilencen; Marci meg fotózott a megerőltetett bokájával, aminek az eredményeit itt látjátok. Szerencsére nappal megint nem volt csapadék. Elég gyorsan haladtunk. Délelőtt a polgármester, távoli elfoglaltsága előtt, mégiscsak megjelent, és még egyszer megkérdezte, nincs-e szükségünk valamire, sőt, később még másokat is kiküldött.
Elfárasztott a hét, ezért úgy döntöttem, már szombaton itthon szeretnék aludni.
A kisbuszból kipakolt grillcsirkék fogyasztása után még egy kicsit dolgoztunk, majd az én számomra búcsúmozzanatként készítettünk egy csoportképet.
Az önkormányzati hölgy képzelhetően igen örült, hogy szombaton eljöhet külön miattam a közösségi házat kinyitni, majd miután elmentem, és ő is haza, a tovább dolgozó többiekért újra. :-)
Miskolcra azért még biciklivel mentem be, a túra méltó lezárásaként, ha már nem mehetek egészen körbe. Ezúttal a Sajó mentén, keresztül a falvakon. Olyan sok időt hagytam a beérésre, és olyan sokat szerencsétlenkedtek a kocsicsatolással, hogy végül eggyel korábbi gyorsvonatot értem el, mint terveztem.
(Ati és Ádi későbbi e-mailes beszámolójuk szerint az iszkaiak hazaindulása után - és miután megitták sörüket - hirtelen annyira lökötté váltak, hogy este hétkor elindultak Sajóecsegről, és alvás nélkül vasárnap este hétre megérkeztek Iszkaszentgyörgyre (293 km). És útközben állítólag csak energiaitalt ittak, azt sem sokat. :-))
Frissítés: A Fejér Megyei Hírlap cikket közölt rólunk nyomtatott és internetes változatában is. Az augusztus 17-ei dátumú online cikk itt olvasható: http://fmh.hu/fooldal-legfrissebb/20100817_jotekony_bringaturasok
Országos Jótékonysági Kerékpártúra 2010
Időpont: 2010. augusztus 7-14., szombat-szombat (a teljes: augusztus 1-15., hétfő-vasárnap)
Társaság/szervező: Iszkaszentgyörgyi Természet- és Környezetvédelmi Egyesület
Résztvevők rajtam kívül: Kavecz Attila, Szalai Ádám
Útvonal:
Megtudhatod első kézből, hogy áll jelenleg az árvíz utáni helyreállítás Északkelet-Magyarországon; milyen a sorsa az alkalmazottnak, aki saját hazájában segíteni szeretne; hol is van valójában Akasztó; mi van mostanra a homokzsákokban; mi történik a tévében látható, „az árvízkárosultaknak szánt” segélyszállítmányokkal; és azon is el lehet gondolkodni, valójában ki is használ ki kit egy párt vacsoráján. :-)
Nyár eleje
Így kezdődött...
Így kezdődött...
Már tavasszal arról gondolkoztam, hogy magam is szívesen segítenék a természet által megtépázott emberek rendes életét újraindítani. Kezdődik a szokásos tépelődés. Pénzt küldjek? Az annyira személytelen, sosem tudom, mi lett vele, és egyébként sem tudok annyit, hogy tényleg hatékony legyen. Tárgyakat? Eleve nincsenek felesleges cuccaim, aztán egy csomó szervezést, szállítást igényel, ha meg megveszem csak ezért, akkor tényleg egyszerűbb lett volna pénzzel segíteni. Arról álmodoztam, hogy le kéne biciklizni néhányan, és segíteni, amit tudunk.
Meglepetésemre június közepén azt olvastam, hogy már meg van hirdetve egy ilyen túra. Az Országos Jótékonysági Kerékpártúrát az Iszkaszentgyörgyi Természet- és Környezetvédelmi Egyesület szervezi, már pontos útvonal és önkéntesmunka-helyszínek vannak augusztus 1-17-re, s hogy érdekesebb legyen, a túra Iszkaszentgyörgyről (Fejér megye) indul, és belföldön egy óriási nyugat-dél-kelet-észak irányú kört megtéve ugyanoda is érkezik vissza. (Ha érdekel, mi volt a pontos terv, a honlapjukon leírás és térkép is van.)
Szinte rögtön el is döntöttem, hogy erre elmegyek. Na de ha az ember munkaviszonyban van, 17 napot nem olyan egyszerű valamire rászánni. Számolgattam, mennyi szabim van még, aztán megkérdeztem az igazgatónkat, nem vehetnék-e ki az önkéntes munkával töltött napokra ún. rendkívüli szabadságot. A könyvelőnk utánanézett: rendkívüli szabadságot akkor lehet kiadni, ha a rendes elfogyott, és szigorúan meghatározott célokra (olyasmik, mint esküvő, temetés, véradás). Bravó! Így lesz aztán jó drága az árvízi védekezés és helyreállítás: aki szeretne segíteni, nem mehet. Elég lenne csak egy kormányrendelet, és szerintem rengeteg kapacitást fel lehetett volna szabadítani.
Így egy hetet tudtam erre a programra szánni. Megterveztem, s be is jelentettem Attilának, a túravezetőnek, hogy előző szombaton este csatlakozom hozzájuk (Orosházán), és csak vasárnap délután indulok haza (Egerből).
Augusztus 7.
Indulás
Indulás
Mikor Attilát a konkrét találkozás ügyében felhívtam a mobilján, csodálkozva hallottam, hogy a tervhez képest előrébb vannak, és a 7-e, szombat éjszakát már Gyulán töltik. A jó megközelíthetőséget szem előtt tartva Békéscsabát választottam csatlakozási pontnak. Azt is csodálkozva hallottam, hogy miután a három indulóból egy, név szerint Marci, már kiesett, pillanatnyilag ketten vannak biciklivel, mások már csak az önkéntes napokra csatlakoznak.
Budapest-Keletiben felszálltam a gyorsvonatra. A kocsik így voltak összeállítva:
a jegyvizsgáló pedig (először még azért is neheztelve, hogy miért nem megyek átszállással személyvonattal, amin van bicikliszállító kocsi) szigorúan betartatta a szabályzatot, és az első kocsi elejében kellett utaznom, szűk, nagyon zajos helyen, kerékpárrögzítés nélkül, másfél órát bámulva a mozdony hátulját, WC- és cigarettaszagban, az összetekert polifoamon ülve. Olyan volt, mintha szándékosan akarnának kiszúrni a biciklis utassal, miközben a többiek felé a látszatot megtartják.Békéscsabán Attilát és Ádit (aki Keszthelyen csatlakozott) a vasútállomás kocsmájában találtam. Miután megitták a sörüket (én járművezetés előtt nem iszom, egyébként meg nem szeretem ezen italt), elindultunk Gyula felé.
Augusztus 7-9.
Két és fél nap folyamatos tekerés
Két és fél nap folyamatos tekerés
Rögtön elgondolkozhattam, miféle társaságba keveredtem: Ádiról pl. elmondható volt, hogy osztottpályás 2x2 sávos, 110 km/h-s út leállósávján tekert alkonyatkor lámpa nélkül, alkoholfogyasztás után, kézben tartott mobillal telefonálva. :-)
Gyulát azért választottuk, mert ott lakik Ádám nagymamája. A város központját lélegzetelállítóan szépre alakították át, forgalomcsillapított, sétálós övezet, szökőkutakkal, padokkal, díszítésekkel. Meg is van az eredmény, élet van a városközpontban, apraja-nagyja kint kávézgat, biciklizik az utcán a meleg, száraz nyári éjszakákon.
Este kilenc körül érkeztünk meg Júlia nénihez, aki finom vacsorával várt minket.
Beszélgettünk, aztán Ádi és Ati visszamentek a már előre kinézett, internetkapcsolattal rendelkező kocsmába. Én lefeküdtem, mert fáradt voltam. Azzal rémisztgettek, hogy 5-kor és 6-kor ébresztik magukat, hogy 7-re biztosan felkeljenek; de szerencsére Attila mobilja rossz PIN beütése miatt éppen nem működött, így ez elmaradt.Vasárnap (8.) észak felé indultunk neki az Alföldnek, a Fehér-Körös mellett. Dobozon megálltunk, a boltban a fiúk vettek sört, aztán megnéztük a kastély kertjét.
Hosszú lakatlan szakaszt követően Vésztő előtt egy emlékhely idézi fel az alföldi gazdasági vasutat, ott ökörködtünk egy kicsit a dísz-szemaforra felmászva. Vésztőn megálltunk egy fagyizónál, ahol elég finom fagyi van, két útitársam pedig sörözött. A következő faluban (vagy telepen), Mágoron a Körös-Maros Nemzeti Parknak van bemutató tanösvénye, ahova elég könnyű betévedni, mert nem látszik a mindkét irányból behajtani tilos, így a biciklik miatt mi is ki lettünk zavarva. Mivel érthető módon máris fogalmad sincs, merre járunk, beillesztek ide egy nagyítható, mozgatható térképet, ami a teljes útvonalat pontosan tartalmazza, és a nevezetes pontokat is megjelöltem rajta. A domborzati rajzon húzogatva az egeret látod a kilométereket is az útvonalon.Egyik, amit ezekben a túrákban nagyon élvezek, hogy mivel emberléptékű sebességgel haladunk, érintjük a településeket egyesével (nem autópálya és nem gyorsvonat), szép lassan megismerem az egész országot. A következő város, Szeghalom pont arról nevezetes, hogy eddig nem tudtam róla, hogy létezik, pedig ez ma már kevés városról mondható el Magyarországon. Most már tudom. Egy vasárnap is nyitva tartó boltnál megebédeltünk, meg Ati és Ádi vettek sört.
Északra továbbindulva névtelen, romos kísértet-tanyák mellett haladtunk el. Láttuk a térképen, hogy Akasztó felé vezet az utunk, gondoltuk, mindenképp megnézzük a Stadler-stadiont, de egyszer csak beértünk a túra legviccesebb nevű településére, Kertészszigetre, és Akasztó nem volt sehol. (Azóta utánanéztem, a „rendes” Akasztó Bács-Kiskun megyében van, Kiskőrös és Dunaföldvár között, jóval nyugatabbra ettől a környéktől.) Bucsán megálltunk, s a fiúk a kocsmában vettek sört.
Hosszú, nyílegyenes útszakaszokon estére érkeztünk Karcagra, ahol majdnem megint vendégül látott minket valaki, de végül nem, ezért a strandfürdő kempingjébe mentünk. Így ki kellett fizetni a strandhasználatot is, amihez már késő és sötét volt, de sebaj, reggel már 5-kor kinyit. Én a 105 kilométertől elpilledve kinyúltam Ádi sátrában, ő pedig Atival elment kocsmát keresni. (Állítólag másfél óra sikertelen próbálkozás után jöttek vissza.)Hétfő (9.) reggel valami csoda folytán nem ébredtem fel Attila óránkénti riadóira, pedig állítólag szólt. Valahogy egyikünknek sem volt kedve fürödni. Karcagról továbbhaladtunk észak felé (Kunmadarason megállás, büfében rágcsálás, sör). Az Alföld igazán jellegzetes tájain járunk, de ne hortobágyi pusztaságot képzeljetek el. Szántóföldek, kis erdők borítják a síkságot, és sok öntözőcsatorna szabdalja. Sok a hévízforrás, gyógyfürdő. Kiterjedt a kerékpárút-hálózat, amely néha még használható is (a települések között például időnként kifejezetten jól tervezett, hosszú, összefüggő, sőt széles. Időnként.) És eddigre már az is világosan látszott, mennyire sokan használják a kerékpárjukat ezeken a vidéki tájakon. (Nagyvárost nem érintettünk Békéscsaba óta.) Eléggé fehér folt volt nekem ez a környék eddig, inkább csak olvastam róla, szóval kifejezetten örültem, hogy erre jövünk.
Tiszafürednél (sörözés után) inkább biztosra mentünk, s bár észak-északkeletre kellett tartanunk, a térkép által nyugat felé jelölt hídon akartuk a Tiszát átlépni. Bánhattuk, mert a haladási irányunkban Tiszacsege és Ároktő között rendes, sűrű kompjárat lett volna, 12 és fél kilométert kerültünk így. Viszont így Tiszafüred és Poroszló között a Tisza-tó felett keltünk át, amit szintén életemben először láttam, és gyönyörű volt.
A folyó túlsó partján, Borsod-Abaúj-Zemplén megyét elérve a táj azonnal megváltozik, sokkal zöldebb, dúsabb, élőbb az egész természet.
A következő faluban, Borsodivánkán lecsapott ránk egy felhőszakadás jégesővel. Megálltunk és beültünk a kocsmába, ahol a kocsmáros a postásegyenruhájában szolgált ki. Ádi és Ati itták a söröket, én meg fáztam, rágcsáltam a kekszeimet, szívtam a cigifüstöt (másokét), unatkoztam, és a szürkeségben bánatosan néztem az órát, hogy mennyire rengeteg van még hátra a mai adagból, és még mindig esik, még mindig nem tudunk indulni. (Ettől a kocsmárostól tudtuk meg, hogy biciklivel nem lesz jó továbbmennünk a 3-as út felé, hanem keletnek kellene fordulnunk, és visszamenni egészen Ároktőig, ahol az említett komp túlsó állomása van.)
A Tisza mentén visszafelé a következő vicces nevű hely Négyes. Utána kisütött a nap, s gyönyörű szivárványt láttunk, főleg azért, mert olyan volt, mintha az út végén az ív alatt készülnénk átmenni (ott a cél?). Innentől szinte folyamatosan lassabb voltam, mint az útitársaim, már nem is próbáltam tartani a tempót. Tiszadorogmán utolérve ismét a kocsma teraszán találtam őket néhány sörrel. Itt már kezdtem ettől kissé kiakadni, mert még mindig messze voltunk, és itt a kocsma teraszán legyek is voltak. (Magyarázatul, számomra a kocsma a következőket jelenti:
- félhomály
- cigarettafüst
- pénzköltés
- csupa olyan ital, amit nem igazán kedvelek - tea, minőségi bor, pezsgő vagy normális gyümölcslé még véletlenül sincs, kávét, sört, töményet pedig nem iszom
- étel nincs
- alkoholista egyének
- játékgép
- bulvárlapok
- értelmetlen beszélgetések
ez alapján, aki kicsit is ismer, annak nem meglepő, hogy mint hely, engem nem köt le. Ha eddig nem derült volna ki.)A mezőcsáti vacsorázó bolt volt a következő hely, ameddig a srácok sör nélkül kibírták. Itt szerencsére a bolttal szemben volt fagyi is, mert azt viszont nagyon szeretem.
Az M3-as keresztezése után az út mellett láttam egy gémet vagy hasonló vízimadarat, amely a lemenő nap fényében sétált egy nagy tócsában. Majd Nyékládházán is a kocsmának köszönhetően értem utol az épp sört fogyasztó Atiékat, s innen végre felhívtuk a mai vendéglátónkat. Tök sötétben mentünk tovább a 3-ason (ahol tilos) Miskolcig.
Házigazdánk egy pártnak a megyei elnökasszonya. Ő segített Attilának a meglátogatandó települések polgármesterével is felvenni a kapcsolatot. Végül úgy döntöttem, nem írom le a párt nevét (majd később érthető lesz, miért), és őt magát is nevezzük mondjuk csak Ritának. Nem volt otthon, de a nagyobb gyerekei és azok egy-egy kedvese fogadtak minket. Háromnegyed tízre érkeztünk meg hozzájuk, minden előzetes becslést bőven felülmúló 132 km után.
Augusztus 10-11.
Egy sikeresen védekező falu
Egy sikeresen védekező falu
Eljött a kedd (10.) reggel, és hajnalban már valami óracsörgésre ébredtem, de még vissza bírtam aludni. Rita fiának felvezetésével párás, magashegyi hangulatú reggelen hagytuk el Miskolcot a szintén tiltott 26-os úton. Ez elkerüli a településeket, így a következő település rögtön a célállomás, a 17 km-re levő, kb. 1000 lakosú Sajóecseg volt. Mivel egy nap előnyben voltunk a tervhez képest, két napot akartunk itt tölteni.
Először (sörivás után) szép csendben körülnéztünk a faluban. Nem sok kárt láttunk, csak itt-ott látszott a vízvonal a házakon, úgy tűnt, itt már be is fejezték a helyreállítást. Mivel a polgármestert nem tudtuk telefonon elérni, személyesen jelentkeztünk a községházán. Egy kicsit várnunk kellett rá, míg a tárgyalást befejezte. Aztán jött, üdvözölt minket, s minden közelében levő segítségét elküldte nekünk vendéglátást szervezni, egyiket az óvodába, hogy főzessen hárommal több ebédet, másikat az apartmanházba, hogy készítsenek nekünk szobát éjszakára, harmadikat a boltba, hogy vacsorát is vegyen nekünk.
Beültetett minket a saját autójába, megmutatta az egész falut. Elmesélte az árvíz idejét is. 1974 óta nem öntött ki náluk igazán a Sajó, most viszont nagyon. Éjfélkor hívták a megyei vízügyesek, hogy baj lesz, nagyobb árhullám jön, mint a pár héttel korábbi májusban. Elmondása szerint hajnalban már bent volt a munkahelyén, elő a vízügyi intézkedési tervet, a felelősök közül senki nem megy sehova. Június első napjaiban négy nap és négy éjszaka rakták a falu lakói a homokzsákokat, tűzoltókkal, önkéntesekkel. (A magasabban fekvő szomszéd faluból egész csapat cigányember érkezett csak úgy segíteni.) Nagyon ügyesen megvédték magukat, csak 4 házat kell újjáépíteni, és egyet felújítani. (Tehát igen, bármilyen furcsa: ha valóban így van, akkor csak odaképzeltem azt a vonalat a házakra.)
Most már csak az egy kupacba összetolt homok-zsákokat kell kiüríteni. Ezt meg teljesen érthető, hogy már senkinek nincs kedve megcsinálni. (Mint amikor egy költözésnél a dobozok utolsó 10%-át igazából sosem pakolod ki, mert mindig valami más fontosabb.) „Rendeltek” a munkaügyi szolgálattól 41 közmunkást, de őket mindenre rá tudták venni, csak arra nem, hogy dolgozzanak, hát többet erre sem költöttek. Így jutott nekünk ez a feladat.Jól elszoktam a fizikai munkától! A képpel ellentétben (amely később készült) felhőtlen idő volt, forrón tűzött a nap. A homok, sőt a zsák sem olyan már ekkor, mint amikor megtöltik. Átitatta a fertőzött víz, aztán heteket állt halomban, már a fű is kezd nőni rajta; úgyhogy a zsák már szakad, mállik, a homok nedves, az alján levők feketék, mert már rothadnak. (Földigilisztát is találtunk benne.) Hosszúnadrágban, kesztyűben kell csinálni, és nagyon koszos lesz minden ruha. Ráadásul az egykori közmunkások ügyetlenül kezdtek neki, nem különítették el eléggé egymástól az üres zsákokat, a kiöntött homokkupacot és a már ott levő teli zsákokat, így a kezdéskor elég sok homok alá temetett üres és teli zsákot ástunk ki.
A közelben közmunkások dolgoztak térrendezésen (de csak helyiek, és nem negyven), egyikük oda is jött és alaposan kikérdezett minket. Mikor hallotta, hogy önkéntesek vagyunk, gúnyolódni kezdett: „Önkéntes! Láttunk már ilyet eleget. Na, árulják el, mennyiért!”
Lassan rájöttünk, hogyan célszerű a munkát megosztani (zsákfalbontás, ürítés és zsákelszállítás), és egyre gyorsabban haladtunk. Ettől még persze fárasztó, megittam csak a helyszínen naponta vagy három liter duplájára hígított gyári bodzaszörpöt, s az ebédből sem hagytunk egy morzsát sem. Azért megvan a maga hangulata az ilyen kemény munkának, az izomláz mellett is jó érzés volt. Tényleg csak azt sajnálom, hogy közben az embernek folyton a másikra gondol, ahonnan csak szabadsággal tudott eljönni. A második nap végére már az egész faluban elterjedt a hírünk,
tisztára odavoltak tőlünk, nagyon vége lett a gúnyolódásnak; délután a polgármester személyesen jött ki megköszönni. Azt mondta, hogy két nap alatt hárman majdnem annyi zsákot ürítettünk ki, mint a 41 közmunkás két hét alatt. Ez egyébként a kezdéskor ott talált homokmennyiségből ítélve kb. reális is volt. (A kezdő- és végállapotot gondosan dokumentáltuk.) Meg mesélt még többet a faluról. Nagyon sok segítséget kaptak a nehéz időben, mert azért kellett a zsákpakoláson kívül más is, pl. pénz. Azt is küldtek ilyen-olyan távoli helyekről. Volt, aki 3 ezer forintot ajánlott fel, mert annyija volt, és volt, aki 3 milliót. Megígértük, hogy a szombaton érkező nagyobb csapattal hozzájuk jövünk vissza.Délutánonként kocsmába mentünk (itt szerencsére biliárd is volt, az egyetlen, amit az ilyen „züllött” szórakozások közül igazán élvezek), esténként pedig, hogy a fiúknak legyen sör meg internet, Miskolcra jártunk be bandázni. (Ekkor már vonatra tettük a bicikliket.) Én csak az első este mentem - fáradt voltam a zsákoktól, még délutánonként is aludtam ebéd után. Igaz, erre az 5 és 6 órai, ezúttal már hatásos ébresztő miatt is szükségem volt.
A második délután, míg én aludtam, Ati és Ádi átmentek felderíteni szomszédos Boldvára. Ott nagyobb kárt tett a víz, de nem is ez volt a fő rossz hír, amivel visszajöttek. A homokzsákok ott hevernek a gáton, ahogy funkciójuk betöltése idején. A lakóterületen már csak a cigánytelep nincs rendbe téve, ott viszont szabad téren van szétterítve a pöcegödrök avagy a csatornahálózat kimosott tartalma. Az emberek pedig lézengenek, fekszenek a házuk előtt, és nem csinálnak semmit. Eleve kicsit meg is rémültek az egész látványtól, ezért nem beszéltek ott senkivel, és azon voltak, hogy csak nagyobb csoporttal menjünk vissza, de aztán Attila úgy döntött, ahol ilyen a hozzáállás, oda egyáltalán nem akarja vinni a csapatát segíteni. (Nem értettem teljesen egyet, de nem is én láttam a helyzetet személyesen.) Így ezt a falut átugorva a következő célpontra is két napunk maradt.
Augusztus 12-13.
Egy elöntött város
Egy elöntött város
Csütörtök reggel elköszöntünk a nagyon hálás ecsegiektől, és Boldván csak a kocsmát érintve áttekertünk Edelénybe. Edelény város, körülbelül tízezren lakják. Szorosan a Bódva két partjára épült. A Bódva nem nagyon széles, de tavasszal több kisebb vízfolyás szintje nem csak a vízgyűjtőjéről érkezett csapadék miatt emelkedett meg veszélyesen, hanem a már megáradt fogadó folyóból tengeridagály-szerűen visszatorlódott a víz; el tudom képzelni, hogy itt is ez történhetett.Edelénybe három árhullám érkezett, és a harmadikat az átnedvesedett, homokzsákkal erősített gát már nem bírta, így itt sokkal nagyobb károk keletkeztek, akkor ténylegesen egész utcák álltak vízben - a parti házak egész az első emeletig. Nehezítette a dolgukat, hogy a kiöntött patak értelemszerűen ketté is vágta a várost. Sokkal több a helyreállítási munka, csak mostanság tértek vissza a normál munkaidőre a „ki meddig bírja” műszakokból.
Miután meglátogattunk egy kocsmát, hogy a fiúk söradagját biztosítsuk, itt is személyesen bejutottunk az egyben országgyűlési képviselő polgármesterhez (Molnár Oszkár, akit a tavaszi országgyűlési választási kampány alatt a sajtó igencsak felkapott), bár többet kellett várni rá. Meglátszott rajta a csak lassan csillapodó városi krízishelyzet, eléggé szét volt esve, mint aki még épp vonszolja magát, le is fogyott alaposan. Bemutatkoztunk, elmondtuk, miért jöttünk. Mondta, hogy éppen adományokat osztanak, oda beállhatunk, illetve nekik is vannak használt homokzsákjaik. Ő is rögtön ígért nekünk szállást a vendégházukban, de telefonon megmondták neki, hogy már tele van önkéntesekkel. Ezután a 25 km-re levő rakacai üdülőjükben akart bennünket elszállásolni, de az is tele volt. Végül az idősek otthonának kertjében tudtak sátorhelyet adni. A kíséretet, az étkezés meg a zuhanyzó intézését már rábízta egy jobb kezére, aki egy másik jobb kezet maga mellé véve elvitt minket. Vagy öt perc alatt elhadarták a helyzetet az otthonvezető-helyettesnek, majd elviharzottak. Szegény helyettes szóhoz sem jutott, a sátorhely még csak hagyján, az üres portásbódét is odaadta a holminknak, sőt, az egyik épületük társalgójában is megengedte az alvást, de ebédet nem tud egy pillanat alatt varázsolni, ha egyszer már megfőzték a tervezett adagot. Na mindegy, valahogy kapartak nekünk. Ez egyébként egész idő alatt jellemző volt, hogy mindig későn kapott tájékoztatást (be kell ismerni, hogy tőlünk is) az állandóan változó létszámról, elsősorban az étkezést illetően, és szegény nagyon szégyellte magát érte, pedig nem tehetett róla.
Egy zsámbéki önkéntes csoport is éppen jött ebédelni, akiknek a ruháján jól látszott, hogy homokzsákokat ürítenek. :-) Két fiatal lány is volt köztük, akik ugyanezt a nehéz munkát végezték. Később többet is beszélgettem a csoporttal, a zsámbéki katolikus közösségből érkeztek, és egyébként ők voltak azok, akik a vendégházban aludtak.
Ebéd után elmentünk a Magtárba. Azt hittem, ez valami közösségi ház vagy kultúrpince szimbolikus neve, de nem, valódi gabonaraktár volt. :-)
Két fából készült nagy csarnokban voltak felhalmozva a ruha-, játék-, edény- és bútor-adományok, és itt folyt a munka szervezése is, míg a zárt betonfalú raktárakban álltak a műszaki cikkek, és további bútorok. 
(Tehát, hogy világos legyen, már nem élelmiszer- és takarítószer-adományokról van szó, az emberek már visszaköltöztek a házaikba, már akinek megmaradt.) Én ezután egész edelényi tartózkodásunk alatt az adomány-osztásban segédkeztem, Atiék a második nap átmentek a homokzsák-részlegre.Elég furcsa a természetbeni adományozás egész folyamata. A kulcsa az egész problémakörnek talán az, hogy az adományozó nem ismeri azt, akinek szánja az adományt, így be kell iktatni legalább három közvetítőt (gyűjtés, szállítás és szétosztás), és az adományozás személytelenné is válik.
Így történhetnek meg a következők - haladjunk az adomány útján sorban.
Emberek használhatatlan, vagy műszakilag teljesen elavult terméket ajánlanak fel, ingyen lomtalanításnak tekintve a gyűjtést. (Más kérdés, hogy a gyűjtésnél vajon miért nem utasítják vissza őket.) Szállítás során megsérülnek adományok. Az érkezéskor az önkormányzatnak hatalmas alapterületet kell fenntartania az adományok fogadására, és bizony az említett selejteket is tárolni kell, majd elszállíttatni. Az igények legalább még nagyjából felmérhetők, de az adományok összetétele pillanatról pillanatra változik, éppen az érkezésünkkor jött egy kamion egy budapesti szálloda használt bútoraival (láttam a szállítólevelet délelőtt a polgármester asztalán, aztán a kamion kipakolásánál segítve újra). Így lehetetlen megmondani, éppen hogy állnak, és mire van szükség, mert lehet, hogy ahogy leteszik a telefont, máris más a helyzet. Visszautasítani meg nemigen szeretnek semmit, mert akkor utána (gondolom) más sem nekik ajánlja majd fel. A ruhaneműk és kisebb konyhai eszközök annyira „kis darabokból” állnak, hogy kivitelezhetetlen szétválogatni őket fajta szerint, így viszont alig jut olyanhoz, akinek valóban arra a fajtára (pulóverre, lábosra) lenne szüksége. (Ruhából tényleg 2-3 vasúti tehervagonnyi teljesen vegyes összetételű zsákot képzeljetek el, ahogy a fenti fotón látható.) Az önkormányzat embereit rendkívül megterheli az egész helyzet, hetedik hete próbálják befejezni az osztást, de még mindig átláthatatlan a szét nem osztott mennyiség.
Az osztásban részt vevők szépen ráteszik a kezüket az adományból nekik tetsző darabokra. Ha az illető is árvízkárosult, akkor ezzel teljesen ki tudok békülni, ha a maradékból válogatna, még az is rendben lenne, de hogy elsőnek magának néz ki bútort, az engem zavart. És nem csak a kiosztásról döntést hozó családsegítősöknek jut, a raktárban és a kiszállításnál dolgozó munkaerő is kér tőlük magának (persze nyilván nem mindannyian), sőt, az ismerőseiknek is juttatnak. Bár a többi adomány sorsát elnézve néha arra is gondoltam, így legalább jó helyre kerül... Főleg, ha kisebb értékű. Persze a lakosság között meg elképesztően idióta hírek terjengenek, hogy mi minden érkezett adományként, amit az önkormányzat zsebre rak - a fuvaros azt mesélte, hogy egy másik településre a lakosok szerint ő mikróhullámos sütőket szállított, ami sosem került ki az emberekhez, hiába mondta nekik, hogy azok ruhák voltak mikrosütős kartondobozban. :-)
Első nap edényeket és szőnyegeket vittünk ki az árvízben érintett családok házaihoz.
Ez volt a legproblémásabb és a legkevésbé hatékony, mert, mint írtam, véletlenszerű tartalmú dobozokat adtunk át. Ez csak annak volt igazi segítség, akinek a víz mindenét elvitte, és azóta még semmit nem szerzett be (na de ez sem egy példamutató viselkedés, ha már augusztus van). Egyébként mesélték, hogy előző nap vittek ki a romákhoz ruhaneműt, na ott nem is kellett megállni a teherautóval, mert irtózatos csatazajjal megrohamozták, és menet közben lekapkodtak mindent - igaz, ebbe a helyzetbe nem is mertek volna kiszállni. (Az utastérből mobillal levideózták, és mutatták is, csak nem láttam.)Kicsivel rendezettebben mentek a második nap a bútoradományok, mert ott előzőleg az osztást szervezők körbementek pontosan megkérdezni, kinek mire van szüksége, bent a raktárban felcímkézték, majd csak azt vitték ki, aminek már gazdát találtak, és alá is íratták vele az átvételt.
Azt is láttam, mennyire fontos a szervezettség, fegyelem, az adatok rögzítése ilyen helyzetben. Rendkívül lényeges volt például, hogy minden egyes háztartási gépet (tűzhelyeket, hűtőket) egy szerelő átvizsgáljon, és egy munkalapra pontosan ráírja, milyen állapotban van. Ez alapján azt is odaírták, hogy kiadható vagy nem, és a bevizsgálási munkalap másolatát a raktárban álló készülékre felragasztva tartották. (Néhány munkatársuk jó memóriája néha pótolja a mégis elmaradó adminisztrálást...)
És igen, az utolsó lépésnél, az átadásnál is van probléma. Leginkább az irigység. „Nekem mindenemet elvitte az ár, és kaptam két szőnyeget, az Emilnek csak a pincéjében állt víz, és új könyvespolcot adtak neki.” Mire Emil is bizonygatja, hogy neki is milliós kára keletkezett. „A szomszéd utcában háromszor jártak adományt osztani, nálunk csak egyszer, és az utca végére az is elfogyott, azt mondták, hogy visszajönnek, de ennek már három hete.” „De neked fizetett a biztosító, nekem meg nem volt biztosításom!” (Nem pontosan ezek hangzottak el, csak így tudom tömören érzékeltetni.) Nem is csodálom, hogy pl. tévéket, ami volt (jó régi, képcsöves), meg sem próbáltak kiosztani valakinek. Aztán még a bútoroknál, működőképes készülékeknél is probléma, hogy a károsultak is leginkább újat, hibátlant szeretnének, ha csak egy kicsit meg kéne ragasztani vagy festeni, már alig kell valakinek.
Legalább a dolgozók munkájára nem lehetett panasz (az említett lenyúlásokon túl). A családsegítősök, amennyire ennyi fővel lehetett, talpraesetten intézték az egészet, a melós fiúk pedig nagy létszámuk ellenére mindannyian szorgalmasan dolgoztak. Mindenki értette a dolog célját, senkit nem tudtak sem átverni, sem kiborítani azok a károsultak, aki jobban próbáltak járni, mint az árvíz előtt. A pakolásban is gyakorlottak voltak, sőt, némelyik azt is jól tudta, melyik kisebb hibás áru javítható könnyen, és melyiket nem érdemes.
Az egész túra során jellemző volt, hogy az emberek hihetetlen tisztelettel néztek ránk, amikor meghallották, hogy honnan érkeztünk ide biciklin segíteni.
Az edelényi szociális otthon kertjében töltött éjszakánk hajnalán nagy vihar lett. A villámokra, dörgésre ébredve szaladtunk ki Ádival az igen nyáriasan felállított sátrat kicsit erősebb várrá tenni. Szerencsére csak fél hétre tűztünk ki ébresztőt. :-) Erre a napra (péntek, 13.) érkezett Heves megyéből egy csoportot, akik bár nem biciklivel jöttek, de mondható, hogy a mi túránkhoz csatlakoztak. Mint már említettem, ezen a napon az adományoktól az útitársaim hamar átmentek a homokzsákokhoz, Attila a hevesieket is már egyből oda vezényelte.
A zsákoktól a hevesiek gyalog jöttek vissza az otthonba ebédelni (két kilométer). Együtt ettünk velük, majd adtunk egy kis előnyt nekik, ha már biciklink van - Atiék kocsmába mentek (ami mellesleg a homokzsákokon túl volt), én meg a szálláson maradtam még egy rövidet. De útközben meg is előzték őket. A kocsmánál újra összegyűltünk hárman. Hallgattam egy darabig, ahogy - tőlünk teljesen függetlenül, nem is tudva, kik vagyunk - egyik vendég a másiknak meséli az adományosztás visszásságait, meg azt, hogy van olyan, aki tényleg ölbe tett kézzel várja, hogy segítsenek rajta. Majd megállapítottuk, hogy a késői ebéd és eme pihenő után rögtön indulnunk is kell vissza Sajóecsegre, ahova másnapra, szombatra a szervező iszkaszentgyörgyi egyesület embereit hívtuk, mert már ezen az estén ott alszunk mind. Azért legalább búcsúzzunk el a hevesi segítőktől, visszagurultunk a homokzsákos udvarra. Döbbenten láttuk a teljesen üres terepet. Ezek leléptek, anélkül, hogy egy szót is szóltak volna. Na, induljunk mi is. A probléma az, hogy mivel ők aligha tudták, hogy Ádiék, mikor a biciklivel megelőzték őket, még a kocsmába mennek, az üres munkaterületre érve valószínűleg pontosan ugyanezt gondolták - Ezek leléptek, anélkül, hogy egy szót is szóltak volna. Na, induljunk mi is. :-)
Én is megrendültem a magára hagyott több tízezer homokzsák láttán, de nem a Hevesből csatlakozottak hiánya miatt. Valahogy jelképezte számomra a látvány ennek a segítésnek a kettősségét, kérdéses értelmét. Sajóecseg felé tépelődve a biciklimen le is vontam a tanulságokat (amelyek egyébként ugyanígy igazak a hajléktalanok, állami gondozott gyerekek, kábítószer-fogyasztók segítésében is):
1. Szép és helyes dolog bajba jutott embereken segíteni, de a legnagyobb hangsúlyt a MEGELŐZÉSre kéne helyezni. Ami ebben a helyzetben azt jelenti: tessék gátakat építeni! Kevésbé látványos, de nagyon is munkatakarékos ahhoz képest, ami most megy.
2. Aki nem akar saját magán segíteni, azon más sem tud, bármennyire is szeretne.
Augusztus 13.
Párttal vacsizunk
Párttal vacsizunk
Estére Rita elnökasszony meghívott minket a párt megyei szervezetének összejövetelére és vacsorájára Miskolcra, hogy bemutasson minket az embereinek. Én már a hét elején azon voltam, hogy ez nem biztos, hogy jó ötlet, szerintem ez nekik lesz jó, nem nekünk, a mi lelkesedésünk szelét az ő népszerűségük vitorlájába akarják fogni. Ati nem értett egyet, szerinte minden kapcsolatépítéssel élni kell, és minden segítséget el kell fogadni, így elmentünk. Sajóecsegen leraktuk a bringákat és a cuccot, mobilon megbíztuk a már úton levő iszkaszentgyörgyieket, hogy majd tolják ki a focipályára és verjenek nekünk is sátrat (mert a vendégház hétvégére foglalt volt), majd ezúttal bicikli nélkül indultunk a miskolci vonathoz.
Pont úgy, mint a maffiás filmekben, az általunk még soha nem látott Rita által küldött két középkorú alak fogadott minket a Tiszai pályaudvaron, beraktak minket az autójukba, és elvittek egy étterembe. (Én már csak Atiban bíztam, hogy az ő felelőssége, mi történik velünk. :-)) Elég kis hely volt, sok magyar zászlóval és jelképpel, a tévé végig be volt kapcsolva. (Érdekes módon több eltérő pártnak is találkozóhelye.) A megye leendő önkormányzati képviselőjelöltjei épp befejezték a megbeszélést, és kezdték feltálalni az egyikük által főzött gulyáslevest. Köszöntöttek minket, kicsit érdeklődtek a túránkról, és hosszasan elcsevegtek velünk mindenféle semmitmondó dologról.
Pontosan az történt, amit vártam. Igazából senkinek nem hiányoztunk oda, nem a vacsora programjához kellettünk, csak velünk próbálták magukat fényezni, előnyhöz jutni. Rita elmesélte nekünk a szerintem semmi újat, semmi konkrétat nem tartalmazó programját, ami szerintem alig különbözött elégedetlenkedő, politikusnemzetséget gyalázó olvasói levelektől vagy internetes fórumhozzászólásoktól. (Egyszer azt is találta mondani, hogy „tisztességesen nem lehet megélni”. Ekkor nagyon szívesen megkértem volna nyíltan, hogy nekem, aki tavaly megmondtam az igazgatómnak, hogy az év végi bruttó jutalmamból vonjanak csak le minden adót és járulékot (pedig a közreműködésemmel lettek volna egyéb lehetőségek is), és épp a múlt héten vettem meg a nem olcsó új biciklimet, és teszek félre lakásra is, mondja már, legyen szíves, még egyszer ide a szemembe, hogy eszerint ezt én összelopom valahonnan; de úgy éreztem, a mellettem ülő egyre lelkesebb Attilának veszítenivalója van, így inkább befogtam.) Még arra is megkértek minket, hogy bár most nem tudták ideszervezni a helyi TV-t, de később jöjjünk már vissza egyszer, hogy műsort csináljanak velünk, az árvízi hősökkel. Aha.
Amikor vittek minket vissza a belvárosba, már az esetleges miskolci ismerőseink ajánlószelvényeinél tartottunk. Hát, tekintetes urak és hölgyek, én elég rossz befektetés voltam ma nektek. A kajátokat megettem, a próbálkozásaitokon meg jót nevetek - magamban -, a szavazatom nem eladó, sőt, az időm sem.
Augusztus 14.
Emelt létszámú zsákhomoktalanítás
Emelt létszámú zsákhomoktalanítás
Miskolcon, miután Ádám és Attila benéztek a kocsmába, én meg a Tiszain megkérdeztem a hazajutást Budapestre, az iszkaszentgyörgyiek buszával várt minket a Sajóecsegről már vissza is ért Marci és nagyapja. A buszban tájszólásban beszélő navigációs rendszer mondatain lehetett vigyorogni. („Lássábban, tee!”)
Valóban mindent előkészítettek nekünk, így érkezés után már csak meséltünk nekik valamennyit az élményeinkről, aztán elmentünk aludni.Szombat (14.) hajnalban ismét volt vihar, de most már előre gondoskodtam Ádi sátrának megerősítéséről (főleg azért tettem jól, mert ő átment Marcihoz aludni). Kétfázisú vihar volt (közeli dörgés, villámlás, szélvihar alatt sátorban értelemszerűen nem lehet aludni), egyszer négy óra körül, egyszer később, aztán végre elment. Csak Marci nagypapája kapcsolta be negyed hétkor a kisbusz rádióját nyitott ajtóval. (Ez az éjszaka amúgy is jóval kevésbé volt komfortos, mint a korábbiak; mivel a vendégházat már kiadták, és hétvégén az önkormányzat emberei sem voltak ott, hogy figyeljenek ránk, nem volt WC, fürdő - illetve külön ki kellett nyittatni a riasztós közösségi házat az egyszeri zuhanyzáshoz –, tárolóhely a cuccainknak, konnektor. A kocsma is viszonylag messze volt.)
Folytattuk a zsákokat, de most már kilencen; Marci meg fotózott a megerőltetett bokájával, aminek az eredményeit itt látjátok. Szerencsére nappal megint nem volt csapadék. Elég gyorsan haladtunk. Délelőtt a polgármester, távoli elfoglaltsága előtt, mégiscsak megjelent, és még egyszer megkérdezte, nincs-e szükségünk valamire, sőt, később még másokat is kiküldött.Elfárasztott a hét, ezért úgy döntöttem, már szombaton itthon szeretnék aludni.
A kisbuszból kipakolt grillcsirkék fogyasztása után még egy kicsit dolgoztunk, majd az én számomra búcsúmozzanatként készítettünk egy csoportképet.
Az önkormányzati hölgy képzelhetően igen örült, hogy szombaton eljöhet külön miattam a közösségi házat kinyitni, majd miután elmentem, és ő is haza, a tovább dolgozó többiekért újra. :-)
Miskolcra azért még biciklivel mentem be, a túra méltó lezárásaként, ha már nem mehetek egészen körbe. Ezúttal a Sajó mentén, keresztül a falvakon. Olyan sok időt hagytam a beérésre, és olyan sokat szerencsétlenkedtek a kocsicsatolással, hogy végül eggyel korábbi gyorsvonatot értem el, mint terveztem.
(Ati és Ádi későbbi e-mailes beszámolójuk szerint az iszkaiak hazaindulása után - és miután megitták sörüket - hirtelen annyira lökötté váltak, hogy este hétkor elindultak Sajóecsegről, és alvás nélkül vasárnap este hétre megérkeztek Iszkaszentgyörgyre (293 km). És útközben állítólag csak energiaitalt ittak, azt sem sokat. :-))
Frissítés: A Fejér Megyei Hírlap cikket közölt rólunk nyomtatott és internetes változatában is. Az augusztus 17-ei dátumú online cikk itt olvasható: http://fmh.hu/fooldal-legfrissebb/20100817_jotekony_bringaturasok
Jegyzőkönyv
Országos Jótékonysági Kerékpártúra 2010
Időpont: 2010. augusztus 7-14., szombat-szombat (a teljes: augusztus 1-15., hétfő-vasárnap)
Társaság/szervező: Iszkaszentgyörgyi Természet- és Környezetvédelmi Egyesület
Résztvevők rajtam kívül: Kavecz Attila, Szalai Ádám
Útvonal:
- Augusztus 7. szombat: [Budapest -] Békéscsaba - 44-es út - Gyula (20 km).
- Augusztus 8. vasárnap: Gyula - Doboz - Vésztő - Mágor - Szeghalom - Töviskes - Kertészsziget - Bucsa - Karcag (105 km).
- Augusztus 9. hétfő: Karcag - Kunmadaras - Tiszaörs - Tiszaigar - Tiszafüred - Poroszló - Borsodivánka - Négyes - Tiszavalk - Tiszabábolna - Tiszadorogma - Ároktő - Mezőcsát - Hejőpapi határa - Hejőszalonta - Nyékládháza - Mályi - Miskolc - Szirma - Miskolc, Martin-kertváros (132 km).
- Augusztus 10. kedd: Miskolc - 26-os út - Sajóecseg (17 km).
- Augusztus 12. csütörtök: Sajóecseg - Boldva - Borsodszirák - Edelény (16 km).
- Augusztus 13. péntek: Edelény - Borsodszirák - Boldva - Sajóecseg (16 km).
- Augusztus 14. szombat: Sajóecseg - Sajókeresztúr - Szirmabesenyő - Miskolc [- Budapest] (13 km).
Szakmai és magán utazás Kelet-Európában (2010. április 15-23.)
Úgy történt, hogy február végén szólt a főnököm, hogy április 19-től 23-ig lesz a Nemzetközi Atomenergia Ügynökségnek egy térségi szakmai konferenciája Kaunasban, Litvániában, amire engem egyedül szeretnének a cégtől küldeni, és még ma jelentkezni kell. Utazást, szállást, étkezést, tájékozódást, mindent nekem kell szervezni, csak pénzt kapok rá. Jó, jelentkeztem.
Nem bírok nyugodni addig, míg ki nem derítek minden lehetőséget, így megtudtam, hogy Varsóban, valamint a lengyel-litván határon átszállva vonattal is oda lehet érni 20 óra alatt, igen olcsón. Repülővel meg Közép-Európából Vilnius, a főváros is csak átszállással érhető el, és még onnan Kaunasba kell jutni szárazföldön, vagyis ugyanúgy két átszállás. Akkor miért ne vigyázzak a légkörünkre és menjek vonattal? Az éjszaka fekvőhelyes kocsiban úgysem elvesztett idő.
Az egyetlen probléma az volt, hogy Varsóban kora reggel negyed óra van az átszállásra egy ismeretlen pályaudvaron, csomagokkal, jegyváltással. De mivel mindig is látni akartam azt az országot és azt a várost, úgy döntöttem, akkor korábban megyek, és inkább 2 nap 15 percet töltök ott. :-) Az útiköltséget így is fizeti a munkahely, hisz csak megszakítom az utat. (Hazafelé viszont mégiscsak repültem, mert 24-ére esküvőre és biciklis felvonulásra is igyekeztem vissza.)
Az utazás előtt még azzal is megbíztak, hogy mire visszaérek, fejezzek be egy munkát. Ehhez kaptam egy hordozható számítógépet, amely ténynek akkor inkább nem örültem, mint igen, tekintettel az értékére és a felelősségre.
A bejegyzések szokás szerint alulról felfelé vannak időrendben (ha az itteni feliratra kattintasz, akkor csak az adott bejegyzés jelenik meg egy szál magában):
1. rész - Utazás Varsóba
2. rész - Hétvége Lengyelországban
3. rész - Kaunas és a konferencia
Az úton készült összes fényképemet meg lehet nézni a képtáramban: http://www.fotokep.hu/v/jurta/. A szövegbe illesztett kis képek kattintásra megjelennek nagyobb méreten.
Nem bírok nyugodni addig, míg ki nem derítek minden lehetőséget, így megtudtam, hogy Varsóban, valamint a lengyel-litván határon átszállva vonattal is oda lehet érni 20 óra alatt, igen olcsón. Repülővel meg Közép-Európából Vilnius, a főváros is csak átszállással érhető el, és még onnan Kaunasba kell jutni szárazföldön, vagyis ugyanúgy két átszállás. Akkor miért ne vigyázzak a légkörünkre és menjek vonattal? Az éjszaka fekvőhelyes kocsiban úgysem elvesztett idő.
Az egyetlen probléma az volt, hogy Varsóban kora reggel negyed óra van az átszállásra egy ismeretlen pályaudvaron, csomagokkal, jegyváltással. De mivel mindig is látni akartam azt az országot és azt a várost, úgy döntöttem, akkor korábban megyek, és inkább 2 nap 15 percet töltök ott. :-) Az útiköltséget így is fizeti a munkahely, hisz csak megszakítom az utat. (Hazafelé viszont mégiscsak repültem, mert 24-ére esküvőre és biciklis felvonulásra is igyekeztem vissza.)
Az utazás előtt még azzal is megbíztak, hogy mire visszaérek, fejezzek be egy munkát. Ehhez kaptam egy hordozható számítógépet, amely ténynek akkor inkább nem örültem, mint igen, tekintettel az értékére és a felelősségre.
A bejegyzések szokás szerint alulról felfelé vannak időrendben (ha az itteni feliratra kattintasz, akkor csak az adott bejegyzés jelenik meg egy szál magában):
1. rész - Utazás Varsóba
2. rész - Hétvége Lengyelországban
3. rész - Kaunas és a konferencia
Az úton készült összes fényképemet meg lehet nézni a képtáramban: http://www.fotokep.hu/v/jurta/. A szövegbe illesztett kis képek kattintásra megjelennek nagyobb méreten.
Kelet-Európa 2010. ápr. » 3. rész: Kaunas és a konferencia
Az állomástól elgyalogoltam a közeli Magnus szállodáig. Bejelentkeztem, elfoglaltam a szobámat, és aludtam egy jót így késő délután, mert azért elég fárasztó volt ez az utazós nap is, korán keléssel, bőröndrángatással.
Én annyira veszem komolyan a külföldi üzleti úton levő kutató életmódját, hogy a szállodai szobában előkaptam a szendvicseimet, amik fele azért maradt meg, mert a vonaton utazó nénitől annyi finomságot kaptam, és elfogyasztottam őket vacsorára. A szállodának csak bárja van a 9. emeleten, igazi étterme nincs, de később mégis felmentem oda rétest enni, mert ott volt ingyen internet, a szobákban viszont csak 5 litas/óráért. A későbbi napokban rájöttem, hogy ez is teljesen felesleges, mert a 7. emeleten laktam, és a bár vezeték nélküli kapcsolata, melyhez a vasárnapi rétes mellé megadták a jelszót, simán lelóg odáig, csak kicsit gyengébb a jel. :-) Írtam a főnökeimnek, hogy gond nélkül megérkeztem minden cuccal.
Jelentem, én itt vagyok
Hétfőn aztán elkezdődött a konferencia. A vulkáni hamu okozta légiközlekedési tilalmak hatására a reggeli kezdésre a 24 külföldi résztvevőből hétnek sikerült megérkezni. Egynek Ukrajnából, négynek Oroszországból, egynek Csehországból (két napot vezetett), és nekem. A litvánok is csak hárman voltak.
A hét folyamán aztán még érkeztek páran, a végére, úgy emlékszem, tizennégyen lettünk külföldiek, de a három meghívott előadó szakértőből is csak egy érkezett meg. A konferencia másik magyarországi résztvevőjének sem sikerült.
Annyira vicces ez. Amikor megvettem a vonatjegyet – mondván, hogy ha 1100 km-en mindenképp kétszer kell átszállni, akkor ezt részben sem repülővel szeretném tenni, még akkor sem, ha van rá pénz –, a munkatársaim úgy néztek rám, mint egy másik állatfajra (egyébként nem először). Végül aztán ezért tudtam akadálytalanul és kényelmesen végighaladni az utamon.
Családias hangulatunkban Robertas, a konferencia helyi főszervezője kénytelen volt a megjelentek előadásait előre venni, így már az első nap túl is voltam az enyémen... De még így is elmehettünk várost nézni délután.
Kaunas
Az ország második legnagyobb városa, két folyó, a Nemunas és a Neris találkozásánál fekszik. A két világháború között ideiglenesen volt főváros is. Van egy elég kiterjedt történelmi sétálós városrésze is. Mivel engem turistaként a kültéri látnivalók (épületek, utcák, parkok, vizek) sokkal jobban vonzanak, mint a múzeumok, éttermek és hasonló pénzköltő helyek, errefelé sétáltam egy nagyot.
A város fő sétálóutcáján (ezt ne úgy képzeljétek, mint a budapesti Váci utcát, 
hanem inkább mintha az Andrássy út teljesen gyalogos terület lenne) ingyenes vezeték nélküli internetet biztosít az önkormányzat. Ez vicces.
A másik, ami nekünk mulattató, hogy hogy írják ki a nyitva tartást. Ha kiírják a napokat, akkor római számmal, de az is jellemző, hogy csak hét egyforma jelet raknak egymás mellé, és ebből egyértelmű is. Így:
Itt még Varsónál is kevesebb a bringa, pedig bringás létesítmények (értsd pl. kerékpárút) itt is előfordulnak.
Robertas, az említett főszervező nagyon kitett magáért. (Én nem láttam őt olyan pillanatban, mikor ne a konferenciával foglalkozott volna, ennek ellenére sosem rohant vagy izgult.) A második vagy harmadik naptól kezdve az otthon rekedt meghívott előadók Skype-on keresztül tartottak nekünk előadást, úgy, hogy mi láttuk az ő képernyőjüket
(ez egyébként nekem nagyon nehézzé tette az odafigyelést, sokkal jobban tudtam volna követni, ha az arcukat látom a kamerában). Mindezt nulla videokonferencia-technikával, összesen két laptopot és egy kis hangfalat használtunk, meg a terem hangosítását.
Na és amiért odamentem...
A konferencia szakmai részét élveztem, két dolog rontotta csak a kedvemet.
Az egyik, hogy mivel jellemzően a közeli országokból – Ukrajna, Oroszország, na és persze Litvánia – sikerült az embereknek megérkezni, a jelentős többség sokkal jobban tudott oroszul, mint angolul. Néha még a konferencián is átváltottak oroszra. Semmi bajom az orosz nyelvvel, sőt egyszer az életemben majd szeretném is megtanulni. Csakhogy nekem a jelentkezéskor alá kellett írnom egy papírt, hogy a konferencia munkanyelve az angol, és a munkanyelvet én, a jelentkező, megfelelő szinten beszélem ahhoz, hogy részt vegyek (még a nyelvvizsga-bizonyítványomat is le kellett másolni).
A másik, hogy szokásos módon minden országot kértek, készüljenek fel és számoljanak be, hol tart ez a bizonyos kockázatszempontú döntéshozatal az atomerőművekben, kockázatszempontú felügyelet a nukleáris hatóságoknál. Mintha ez nem mindenkinek lett volna kedvére levő feladat. Többen megcsinálták azt, hogy hoztak egy angol nyelvű vetítettképes bemutatót – nem tudom, egyáltalán ők írták-e –, leültek az előadói számítógép elé, és 20 percen keresztül borzalmas angol kiejtéssel szóról szóra felolvasták az egészet a képernyőnek.
Ez persze a többiek figyelmét sem kötötte le nagyon. Úgyhogy a hallgatóság egy része ilyenkor hamar kinyitotta a saját számítógépét, és mivel ma már szinte elvárás, hogy egy ilyen konferencián az ülés idején a teremben legyen vezeték nélküli internet, szépen elkezdtek a saját munkájukon dolgozni, rosszabb esetben hazájuk híreit olvasgatni, míg az előadó (?) elöl erőlködött. Innentől kezdve szerintem pénzkidobás egy ilyen rendezvény.
A szakértői előadások szerencsére jók voltak. Ott gyakran inkább kapaszkodnom kellett, hogy mindent megértsek olyan rövid idő alatt. Főleg a távelőadásokból.
Az utolsó nap munkacsoportokban kellett volna dolgozni. Tekintettel arra, hogy nem volt, aki vezesse ezeket, a konferencia időközben megérkezett, a rendező (Nemzetközi Atomenergia Ügynökség) által megbízott témafelelősétől országonként megkaptunk egy bizonyos kérdőívet, amit néhány hónappal korábban már elkezdtünk kitölteni és visszaküldeni, hogy folytassuk. Elképzelhető, milyen élmény volt a témafelelőstől hallanom elsőnek, hogy a magyarok semmit nem küldtek vissza neki. :-) Azt szerencsére hamar átlátta, hogy én itt a helyszínen, másfél év szakmai tapasztalatommal, sem az erőmű, sem a hatóság alkalmazottjaként semmit nem fogok produkálni neki. Hát odaadta a félkész jelentést, hogy legalább a többi országét olvassam el.
S további érdekességek
Elég hideg volt végig, különösen az utolsó két napon. A fákon még éppen csak látszani kezdtek a rügyek, s az utcán vékony kabátban jártam. Gondolom, ez nem meglepő északra tőlünk, de azért a litvánok azt mondták, nekik is szokatlan. Az intézet, ahol a konferenciát rendezték, távhővel fűt, amit ekkorra már kikapcsoltak. Annyira hideg lett a teremben, hogy Robertas hozott egy ilyen 15 kW-os elefánt hősugárzót. Úgy álltuk körül a szünetekben a fázósabbakkal, mint valami tábortüzet. :-)
Egyébként úgy éreztem magam Kaunast tekintve, mint egy ketrecben. A konferencia naponta 9-től fél 6-ig tartott. A városban lehet biciklit bérelni kedvező áron – 10-18 óráig. Az Akropolis bevásárlóközpontban volt fedett koripálya 8.30-tól 23.30-ig 45 perces menetekben, ingyenes korikölcsönzéssel, de este hattól tízig a hokicsapatoké. Minden egyéb lehetőség a hiábavaló pénzköltés kategória volt, ezen kívül csak sétálni lehetett nagyokat. Szóval hiába csorgott a nyálam. Pénteken már ebéddel végeztünk, de akkor meg már délben indulnom kellett Vilniusba a repülőtérre. Azt élveztem egyedül, hogy Robertas megmutatott nekünk az Akropolisban egy jó kis önkiszolgáló lett éttermet (ami szerinte a litvánhoz hasonló konyha), ami este héttől, az utolsó órában mindent féláron adott, ráadásul minden étel előtt táblán angolul is ki volt írva a neve, így jókat tudtam vacsorázni olcsón.
A hazaúton összesen két érdekes dolog volt. Az egyik, hogy minden repülőjárat gond nélkül és időben közlekedett, mert hét közepén ez még egyáltalán nem tűnt magától értetődőnek. A másik, hogy a budapesti leszálláskor nyugatról érkeztünk be az országba és nyugat-keleti irányban szálltunk le a ferihegyi pályára is, emiatt a XIV. kerület felett is átrepültünk. A jobb oldali ablaknál ülve így láttam meg életemben először a 2. metróvonalra vásárolt új metrókocsikat. :-)
Én annyira veszem komolyan a külföldi üzleti úton levő kutató életmódját, hogy a szállodai szobában előkaptam a szendvicseimet, amik fele azért maradt meg, mert a vonaton utazó nénitől annyi finomságot kaptam, és elfogyasztottam őket vacsorára. A szállodának csak bárja van a 9. emeleten, igazi étterme nincs, de később mégis felmentem oda rétest enni, mert ott volt ingyen internet, a szobákban viszont csak 5 litas/óráért. A későbbi napokban rájöttem, hogy ez is teljesen felesleges, mert a 7. emeleten laktam, és a bár vezeték nélküli kapcsolata, melyhez a vasárnapi rétes mellé megadták a jelszót, simán lelóg odáig, csak kicsit gyengébb a jel. :-) Írtam a főnökeimnek, hogy gond nélkül megérkeztem minden cuccal.
Jelentem, én itt vagyok
Hétfőn aztán elkezdődött a konferencia. A vulkáni hamu okozta légiközlekedési tilalmak hatására a reggeli kezdésre a 24 külföldi résztvevőből hétnek sikerült megérkezni. Egynek Ukrajnából, négynek Oroszországból, egynek Csehországból (két napot vezetett), és nekem. A litvánok is csak hárman voltak.
A hét folyamán aztán még érkeztek páran, a végére, úgy emlékszem, tizennégyen lettünk külföldiek, de a három meghívott előadó szakértőből is csak egy érkezett meg. A konferencia másik magyarországi résztvevőjének sem sikerült.
Annyira vicces ez. Amikor megvettem a vonatjegyet – mondván, hogy ha 1100 km-en mindenképp kétszer kell átszállni, akkor ezt részben sem repülővel szeretném tenni, még akkor sem, ha van rá pénz –, a munkatársaim úgy néztek rám, mint egy másik állatfajra (egyébként nem először). Végül aztán ezért tudtam akadálytalanul és kényelmesen végighaladni az utamon.
Családias hangulatunkban Robertas, a konferencia helyi főszervezője kénytelen volt a megjelentek előadásait előre venni, így már az első nap túl is voltam az enyémen... De még így is elmehettünk várost nézni délután.
Kaunas
Az ország második legnagyobb városa, két folyó, a Nemunas és a Neris találkozásánál fekszik. A két világháború között ideiglenesen volt főváros is. Van egy elég kiterjedt történelmi sétálós városrésze is. Mivel engem turistaként a kültéri látnivalók (épületek, utcák, parkok, vizek) sokkal jobban vonzanak, mint a múzeumok, éttermek és hasonló pénzköltő helyek, errefelé sétáltam egy nagyot.
A város fő sétálóutcáján (ezt ne úgy képzeljétek, mint a budapesti Váci utcát, 
hanem inkább mintha az Andrássy út teljesen gyalogos terület lenne) ingyenes vezeték nélküli internetet biztosít az önkormányzat. Ez vicces.A másik, ami nekünk mulattató, hogy hogy írják ki a nyitva tartást. Ha kiírják a napokat, akkor római számmal, de az is jellemző, hogy csak hét egyforma jelet raknak egymás mellé, és ebből egyértelmű is. Így:
Itt még Varsónál is kevesebb a bringa, pedig bringás létesítmények (értsd pl. kerékpárút) itt is előfordulnak.Robertas, az említett főszervező nagyon kitett magáért. (Én nem láttam őt olyan pillanatban, mikor ne a konferenciával foglalkozott volna, ennek ellenére sosem rohant vagy izgult.) A második vagy harmadik naptól kezdve az otthon rekedt meghívott előadók Skype-on keresztül tartottak nekünk előadást, úgy, hogy mi láttuk az ő képernyőjüket
(ez egyébként nekem nagyon nehézzé tette az odafigyelést, sokkal jobban tudtam volna követni, ha az arcukat látom a kamerában). Mindezt nulla videokonferencia-technikával, összesen két laptopot és egy kis hangfalat használtunk, meg a terem hangosítását.Na és amiért odamentem...
A konferencia szakmai részét élveztem, két dolog rontotta csak a kedvemet.
Az egyik, hogy mivel jellemzően a közeli országokból – Ukrajna, Oroszország, na és persze Litvánia – sikerült az embereknek megérkezni, a jelentős többség sokkal jobban tudott oroszul, mint angolul. Néha még a konferencián is átváltottak oroszra. Semmi bajom az orosz nyelvvel, sőt egyszer az életemben majd szeretném is megtanulni. Csakhogy nekem a jelentkezéskor alá kellett írnom egy papírt, hogy a konferencia munkanyelve az angol, és a munkanyelvet én, a jelentkező, megfelelő szinten beszélem ahhoz, hogy részt vegyek (még a nyelvvizsga-bizonyítványomat is le kellett másolni).
A másik, hogy szokásos módon minden országot kértek, készüljenek fel és számoljanak be, hol tart ez a bizonyos kockázatszempontú döntéshozatal az atomerőművekben, kockázatszempontú felügyelet a nukleáris hatóságoknál. Mintha ez nem mindenkinek lett volna kedvére levő feladat. Többen megcsinálták azt, hogy hoztak egy angol nyelvű vetítettképes bemutatót – nem tudom, egyáltalán ők írták-e –, leültek az előadói számítógép elé, és 20 percen keresztül borzalmas angol kiejtéssel szóról szóra felolvasták az egészet a képernyőnek.
Ez persze a többiek figyelmét sem kötötte le nagyon. Úgyhogy a hallgatóság egy része ilyenkor hamar kinyitotta a saját számítógépét, és mivel ma már szinte elvárás, hogy egy ilyen konferencián az ülés idején a teremben legyen vezeték nélküli internet, szépen elkezdtek a saját munkájukon dolgozni, rosszabb esetben hazájuk híreit olvasgatni, míg az előadó (?) elöl erőlködött. Innentől kezdve szerintem pénzkidobás egy ilyen rendezvény.
A szakértői előadások szerencsére jók voltak. Ott gyakran inkább kapaszkodnom kellett, hogy mindent megértsek olyan rövid idő alatt. Főleg a távelőadásokból.
Az utolsó nap munkacsoportokban kellett volna dolgozni. Tekintettel arra, hogy nem volt, aki vezesse ezeket, a konferencia időközben megérkezett, a rendező (Nemzetközi Atomenergia Ügynökség) által megbízott témafelelősétől országonként megkaptunk egy bizonyos kérdőívet, amit néhány hónappal korábban már elkezdtünk kitölteni és visszaküldeni, hogy folytassuk. Elképzelhető, milyen élmény volt a témafelelőstől hallanom elsőnek, hogy a magyarok semmit nem küldtek vissza neki. :-) Azt szerencsére hamar átlátta, hogy én itt a helyszínen, másfél év szakmai tapasztalatommal, sem az erőmű, sem a hatóság alkalmazottjaként semmit nem fogok produkálni neki. Hát odaadta a félkész jelentést, hogy legalább a többi országét olvassam el.
S további érdekességek
Elég hideg volt végig, különösen az utolsó két napon. A fákon még éppen csak látszani kezdtek a rügyek, s az utcán vékony kabátban jártam. Gondolom, ez nem meglepő északra tőlünk, de azért a litvánok azt mondták, nekik is szokatlan. Az intézet, ahol a konferenciát rendezték, távhővel fűt, amit ekkorra már kikapcsoltak. Annyira hideg lett a teremben, hogy Robertas hozott egy ilyen 15 kW-os elefánt hősugárzót. Úgy álltuk körül a szünetekben a fázósabbakkal, mint valami tábortüzet. :-)
Egyébként úgy éreztem magam Kaunast tekintve, mint egy ketrecben. A konferencia naponta 9-től fél 6-ig tartott. A városban lehet biciklit bérelni kedvező áron – 10-18 óráig. Az Akropolis bevásárlóközpontban volt fedett koripálya 8.30-tól 23.30-ig 45 perces menetekben, ingyenes korikölcsönzéssel, de este hattól tízig a hokicsapatoké. Minden egyéb lehetőség a hiábavaló pénzköltés kategória volt, ezen kívül csak sétálni lehetett nagyokat. Szóval hiába csorgott a nyálam. Pénteken már ebéddel végeztünk, de akkor meg már délben indulnom kellett Vilniusba a repülőtérre. Azt élveztem egyedül, hogy Robertas megmutatott nekünk az Akropolisban egy jó kis önkiszolgáló lett éttermet (ami szerinte a litvánhoz hasonló konyha), ami este héttől, az utolsó órában mindent féláron adott, ráadásul minden étel előtt táblán angolul is ki volt írva a neve, így jókat tudtam vacsorázni olcsón.
A hazaúton összesen két érdekes dolog volt. Az egyik, hogy minden repülőjárat gond nélkül és időben közlekedett, mert hét közepén ez még egyáltalán nem tűnt magától értetődőnek. A másik, hogy a budapesti leszálláskor nyugatról érkeztünk be az országba és nyugat-keleti irányban szálltunk le a ferihegyi pályára is, emiatt a XIV. kerület felett is átrepültünk. A jobb oldali ablaknál ülve így láttam meg életemben először a 2. metróvonalra vásárolt új metrókocsikat. :-)
Kelet-Európa 2010. ápr. » 2. rész: Hétvége Lengyelországban
Érkezés
Megvettem a Varsó-Kaunas vonatjegyet (itt kevesebb, mint feleannyiba kerül, mint Budapesten). Aztán Raymond, a vendéglátóm utasításai szerint át kellett mennem a kb. a budapesti WestEndnek megfelelő bevásárlóközpontba SIM-kártyát venni. (Az egyik szolgáltatónál lehet kapni már kb. háromszázötven forintnyi összeggel feltöltve is, és egy csomó ingyen SMS jár hozzá.) A központ csak 9-kor nyitott, még 8 óra sem volt. Bekapcsoltam hát a magyar kártyával a telefont, de úgy látszik, valamit át kellett volna állítani indulás előtt, mert csak segélyhívásra volt hajlandó. Magamra maradtam a csomagjaimmal. De kis gondolkodás után visszamentem a pályaudvari váróterembe, és ott találtam nyitva RELAY-t, amely pont árult SIM-et is. Sikerült vennem, pedig az eladó egyetlen szót sem beszélt semmilyen idegen nyelven.
Felhívtam Raymondot, aki már útban volt egy angol órájára, és fél 11-re ígérte magát haza. Ilyen a CouchSurfing, na - ő az a vendéglátó, aki szívesen fogad, de a programját cseppet sem igazítja a vendéghez. Leültem egy közeli parkban, de csöpögni kezdett az eső és rossz arcú embereket láttam, és féltettem a munkahelyem laptopját meg a fényképgépemet. Már tisztára izomlázam volt a sok bőröndrángatástól. Úgyhogy bemenekültem egy közeli Muzeum Techniki feliratú épületbe, ami 9-kor nyitott, hogy végre megszabaduljak a csomagjaimtól és a hidegtől. A kiállítás az árához képest mérsékelten volt érdekes, de az egyik szekció a bakelitlemez-játszónál is korábbi zenelejátszókat (főleg fémhengeres vagy fémlemezes fonográfokat) mutatott be. Itt a teremőr tudott németül, s rendkívül lelkes volt, hogy magyar vagyok, mindent végigmutogatott.
Némi nehézségek árán megtaláltam Raymond házát, s megvártam őt.
Hamarosan elmentünk egy kávézóba, találkozni egy esetleges leendő tanítványával, mert miért ne menjek én is. Tudni kell Raymondról, hogy 32 éves, tavalyig Ausztrália Perth nevű óriásvárosában lakott, megvolt mindene, de mivel 3500 km-re volt a legközelebbi település, unta. Vett egy egyirányú repülőjegyet Frankfurtba, mert oda volt olcsó közvetlen járat, egy hónapot utazgatott Németországban, aztán valaki áthívta Lengyelország egy kis városába, később egy másik barátja meg Varsóba, aztán itt maradt. Angolt tanít céges tanfolyamokon, meg magánórákon. Vagyis az ő szavaival: fizetnek neki azért, hogy cuki lengyel lányokkal találkozzék, akik néha kifejezetten azt kérik, hogy ne nyelvtant tanítson, csak társalogjanak, mert azt akarják gyakorolni. Szerintem jól tanít.
Karolina, aki nem sokat tudott angolul beszélni, de a találkozó alapján fel is fogadta Raymondot tanárnak, éppen a köztársasági elnök ravatalától jött. Tizenöt órát állt sorba estétől délelőttig, hogy letehesse a virágját.
Ahogyan egy ország gyászol
A találkozó után vele sétáltam végig a város egyik főutcáján, mert ő is épp arra ment. Lélegzetelállító, ami Lengyelországban történik.
Az egész város a legutolsó autóbuszig, taxiig felzászlózva, a reklámtáblák tekintélyes részén a 95 áldozat arcképcsarnoka. Sok kirakatban is ki van rakva a volt elnöki pár fényképe, de a lakások és magánautók ablakában sem ritkák a fekete szalagos nemzeti zászlók. 
Lech Kaczynsci nem volt egységes tekintélyű politikus, nehezen összeférhető volt, Raymond egyik barátja is pl. utálta, a másik elnökjelöltre szavazott a választáskor - most mégis egy személyes gyásznak éli meg a történteket, és gyakorlatilag mindenki így van ezzel. A már említett varsói „last minute” CouchSurfing-fórumban egy fiú, akinél korábban én is próbáltam szállást kérni, beküldte, hogy aki csak a hétvégi megemlékezésre jön, mind nála alhat, amíg hely van a padlón. Az utcán, ahol haladtunk, ott állt a végeláthatatlan sor a palotához, az, amit Karolina már végigállt. S a munkanap ellenére emberek jártak-keltek tömegesen mindenhol. Szombatra, a fővárosi megemlékezés napjára ingyenessé tették a tömegközlekedést.
Jó nagyot sétáltam a városban, miközben Raymond otthon tanítgatott. Később, estefelé neki kebabozni támadt kedve, így elmentünk együtt a kedvenc török éttermébe, aztán bevásároltunk.
Szombaton (17-e) délelőtt elutaztam (ingyen – nagyon szép a metrójuk) a Visztula túlsó partjára, ahol egy Praga nevű, állítólag érdekes városrész van. Különös régi épületeket találtam, meg egy állatkertet.
Később tudtam meg, hogy ezt az egyetlen részét nem bombázták szét a II. világháborúban Varsónak, mert itt laktak a legszegényebb emberek meg a nyugdíjasok – ide még bombát is kár volt pazarolni. Ma művésznegyed is, de azért, mert a művészeknek sincs soha pénzük, így aztán ide áramlottak. Elég kihalt volt minden, mert szinte mindenki az emlékezésre ment az innenső partra.
Így a végére én is odaállítottam. Már a szentmisénél tartott a program, sokan már elfelé jöttek. Nagy sokaság volt még így is, több tízezren, különös volt látni, ahogy együtt letérdeltek, együtt mondták a szövegeket.
Pénteken is, szombaton is rengeteg cserkész segítette a rendezvények biztosítását! Ez is meglepett, szerintem ők is lehettek összesen legalább néhány ezren.
Öröm volt rájuk nézni. Otthon aligha lehet ennyi önkéntes fiatalt találni ilyen munkára. Nagyon meg volt szervezve minden, a cserkészek például már reggel a pályaudvaron (ami azért jó messze van a helyszíntől) térképeket és helyszínrajzokat osztogattak, a helyszínen vizet kínáltak, itt-ott szélesebb utakon hosszú sorfalat álltak, hogy a mentőautónak egy sávnyi szélesség mindig szabadon maradjon. Otthon még 350 Critical Mass-rendezőt is nehezen szedünk össze…
Korábban azt gondoltam, hogy talán nem a legjobb időpont ez Lengyelországot meglátogatni, mert ez a gyász most az ő ügyük (temetéskor sem hívunk olyan vendégeket, akik nem oda jönnek...) De mindezek után azt mondom, hogy éppen hogy nagyon jó pillanat volt a látogatásra. Ilyen rövid idő alatt megláttam valamit a turistalátványosságok helyett az emberek szívéből is, úgy, hogy nem volt helyi vezetőm. (Mivel a téma kint volt az utcán...)
Ami még történt
A lengyel SIM-kártyám közben csak úgy letiltódott. Vettem még egy feltöltést, hátha csak alacsony az egyenleg, de továbbra sem működött. El kellett mennem a „varsói WestEndbe” a szolgáltatóhoz, hogy segítsenek, különben nem tudom elérni Raymondot, aki még mindig nem került elő a szülinapi buliról, amit furcsa mód erre a gyásznapra szervezett valaki. Szerencsére tudtak angolul, és elmondták, hogy ez egy ismert technikai probléma, magának az ügyintézőnek a mobilján is megtörtént már. Adataimmal elindítják a reklamációt, és 12-24 órán belül megjavul. Mondtam, hogy addigra már nem sok hasznát fogom venni. Nem volt más megoldás, vennem kellett egy újabb SIM-et. (Kellemes meglepetés volt otthonhoz képest már az is, hogy rögtön, maguktól elismerték a hibájukat, és nem kérdeztek hülyeségeket, hogy megfelelően használtam-e a telefont.) Arról felhívtam Raymondot, akivel este még sétálni akartunk egy másik nevezetes kerületben; épp akkor indult hazafelé a buliról valami messzi helyről. A hívás után ez a kártya is ugyanúgy elromlott, mint az előző, fogadni tudtam üzenetet, de kifelé kommunikálni nem. Elég jó üzlet voltam a szolgáltatónak, 2 nap alatt kifizettem nekik összesen ezer forintot két rövid hívásért. (Ennél még alighanem a roaming is olcsóbb lett volna...) Szerencsére már csak haza kellett mennem. Otthon odaadtam Raymondnak a kártyákat, hogy javíttassa meg őket, aztán adja oda a következő vendégének. Ja, azt nem írtam még le róla, hogy nagyon komoly couchsurfer, én voltam a 127. vendége.
Este elmentünk az Ochota kerületbe, ahol még Raymond sem járt, és ahol nem igazán volt semmi érdekes egy tóval ellátott nagy parkon kívül, de én a parkokat nagyon szeretem, meg amúgy is inkább csak sétáltunk a sötétedő városban és beszélgettünk.
Vannak biciklik is, jelentős számban, de azért nem annyi, mint Budapesten.
Ismét vonaton
Vasárnap (18-a) reggel indultam tovább Litvániába. Az utat szerintem nagyon jól leírja ez a honlap, ami, nem viccelek, arról szól, hogyan utazz Londonból Vilniusba vagy Kaunasba (vagy Európába bárhova) vonattal: http://www.seat61.com/Lithuania.htm (szerintem az a rész a legaranyosabb, hogy „There is no buffet or restaurant car, so bring your own food, wine or beer and enjoy the ride!” :-)) A fülkében egy olyan lengyel néni utazott velem végig, aki semmilyen nyelvet nem beszélt, amit én igen, de nagyon kedvesen megkínált minden kajából, ami nála volt. :-) A többiek cserélődtek a hosszú úton, ki tudott angolul, ki nem. 6 és fél óra volt az út a lengyel-litván határig, de direkt elvittem magammal mindenfélét, amit egyébként soha nem lett volna időm elolvasni vagy megcsinálni, így hamar eltelt. 
Ritkán lakott területeken zakatoltunk végig. Először az igazi végtelen kelet-európai síkságon, nyírfákkal, fenyőkkel, széles patakokkal, köves szántófölddel, csenevész gyeppel. Aztán nagy fenyőerdők következtek, tavakkal, kisebb dombokkal. Szép volt. Ritkán jött egy-egy város, ahol megálltunk.
Hozzáértők és érdeklődők számára érdekes vasúti tanulmány lett volna ez az út. Białystokban dízelre cseréltük a mozdonyunkat, pedig még tovább is volt felsővezeték. Suwałkiban, úgy tűnt, a lengyelek átadták a szerelvényt a litvánoknak, én ezt abból gondoltam, hogy néhány narancssárga világítómellényes takarító felszállt, és bátortalanul végigtörölgette a kapaszkodók, kilincsek egy részét. Komolyan.
Közben a dízelmozdony a szomszéd vágányon megkerülte a szerelvényt, majd visszafelé indultunk el. Szerintem ez bőven nagyobb időveszteség, mint hogy a nyomtávkülönbséggel a volt Szovjetunió határán kezdeni kell valamit.
Šeštokaiban emiatt tehát át kellett szállni; ahogy az imén ajánlott Seat 61 ("61. ülőhely") honlapon fényképpel is dokumentálva szerepel, egyperonos, kitűnően összehangolt csatlakozás. A litván vonat is nagyon szép volt. Egyszer csak angol beszédet hallottam meg, ugyanis sokan voltak rajta olyanok, akik eredetileg repülni szerettek volna. :-) Érdekes, a litván táj másmilyen, tökéletes síkság, nagyon kevés tereptárggyal, de szinte teljesen be van vetve.
Egyre csak nőtt az elégedettségem a litván vasúttal, ezen a közönséges gyorsvonaton is ki van jelezve belül a következő állomás neve – semmi egyéb, de nekem csak erre van szükségem. A jegyvizsgáló (nő), akinél akkor is lehet jegyet venni, ha a felszállásnál volt jegypénztár, kis, kézre álló jegykiadó készülékkel mászkál, nem súlyos táskával. Kedves, nyílt tekintetű, az egyenruhája is mintha elegánsabb és barátságosabb lenne, mint a MÁV-START-osoké. Az állomások frissen festettek, szépek. (Ez egy fővonaluk, de ez nem kifogás, ha a MÁV bármelyik fővonalát nézzük.) A kaunasi állomásról emellett az is kiderült, hogy tiszta és világos, angolul is feliratozva van (igaz, csak kiragasztott laminált papírokon), és egy könnyen megtalálható irodában ingyenes térképek és információs anyagok vannak kirakva, sorba sem kell állni értük.
Megvettem a Varsó-Kaunas vonatjegyet (itt kevesebb, mint feleannyiba kerül, mint Budapesten). Aztán Raymond, a vendéglátóm utasításai szerint át kellett mennem a kb. a budapesti WestEndnek megfelelő bevásárlóközpontba SIM-kártyát venni. (Az egyik szolgáltatónál lehet kapni már kb. háromszázötven forintnyi összeggel feltöltve is, és egy csomó ingyen SMS jár hozzá.) A központ csak 9-kor nyitott, még 8 óra sem volt. Bekapcsoltam hát a magyar kártyával a telefont, de úgy látszik, valamit át kellett volna állítani indulás előtt, mert csak segélyhívásra volt hajlandó. Magamra maradtam a csomagjaimmal. De kis gondolkodás után visszamentem a pályaudvari váróterembe, és ott találtam nyitva RELAY-t, amely pont árult SIM-et is. Sikerült vennem, pedig az eladó egyetlen szót sem beszélt semmilyen idegen nyelven.
Felhívtam Raymondot, aki már útban volt egy angol órájára, és fél 11-re ígérte magát haza. Ilyen a CouchSurfing, na - ő az a vendéglátó, aki szívesen fogad, de a programját cseppet sem igazítja a vendéghez. Leültem egy közeli parkban, de csöpögni kezdett az eső és rossz arcú embereket láttam, és féltettem a munkahelyem laptopját meg a fényképgépemet. Már tisztára izomlázam volt a sok bőröndrángatástól. Úgyhogy bemenekültem egy közeli Muzeum Techniki feliratú épületbe, ami 9-kor nyitott, hogy végre megszabaduljak a csomagjaimtól és a hidegtől. A kiállítás az árához képest mérsékelten volt érdekes, de az egyik szekció a bakelitlemez-játszónál is korábbi zenelejátszókat (főleg fémhengeres vagy fémlemezes fonográfokat) mutatott be. Itt a teremőr tudott németül, s rendkívül lelkes volt, hogy magyar vagyok, mindent végigmutogatott.
Némi nehézségek árán megtaláltam Raymond házát, s megvártam őt.
Hamarosan elmentünk egy kávézóba, találkozni egy esetleges leendő tanítványával, mert miért ne menjek én is. Tudni kell Raymondról, hogy 32 éves, tavalyig Ausztrália Perth nevű óriásvárosában lakott, megvolt mindene, de mivel 3500 km-re volt a legközelebbi település, unta. Vett egy egyirányú repülőjegyet Frankfurtba, mert oda volt olcsó közvetlen járat, egy hónapot utazgatott Németországban, aztán valaki áthívta Lengyelország egy kis városába, később egy másik barátja meg Varsóba, aztán itt maradt. Angolt tanít céges tanfolyamokon, meg magánórákon. Vagyis az ő szavaival: fizetnek neki azért, hogy cuki lengyel lányokkal találkozzék, akik néha kifejezetten azt kérik, hogy ne nyelvtant tanítson, csak társalogjanak, mert azt akarják gyakorolni. Szerintem jól tanít.
Karolina, aki nem sokat tudott angolul beszélni, de a találkozó alapján fel is fogadta Raymondot tanárnak, éppen a köztársasági elnök ravatalától jött. Tizenöt órát állt sorba estétől délelőttig, hogy letehesse a virágját.
Ahogyan egy ország gyászol
A találkozó után vele sétáltam végig a város egyik főutcáján, mert ő is épp arra ment. Lélegzetelállító, ami Lengyelországban történik.
Az egész város a legutolsó autóbuszig, taxiig felzászlózva, a reklámtáblák tekintélyes részén a 95 áldozat arcképcsarnoka. Sok kirakatban is ki van rakva a volt elnöki pár fényképe, de a lakások és magánautók ablakában sem ritkák a fekete szalagos nemzeti zászlók. 
Lech Kaczynsci nem volt egységes tekintélyű politikus, nehezen összeférhető volt, Raymond egyik barátja is pl. utálta, a másik elnökjelöltre szavazott a választáskor - most mégis egy személyes gyásznak éli meg a történteket, és gyakorlatilag mindenki így van ezzel. A már említett varsói „last minute” CouchSurfing-fórumban egy fiú, akinél korábban én is próbáltam szállást kérni, beküldte, hogy aki csak a hétvégi megemlékezésre jön, mind nála alhat, amíg hely van a padlón. Az utcán, ahol haladtunk, ott állt a végeláthatatlan sor a palotához, az, amit Karolina már végigállt. S a munkanap ellenére emberek jártak-keltek tömegesen mindenhol. Szombatra, a fővárosi megemlékezés napjára ingyenessé tették a tömegközlekedést.Jó nagyot sétáltam a városban, miközben Raymond otthon tanítgatott. Később, estefelé neki kebabozni támadt kedve, így elmentünk együtt a kedvenc török éttermébe, aztán bevásároltunk.
Szombaton (17-e) délelőtt elutaztam (ingyen – nagyon szép a metrójuk) a Visztula túlsó partjára, ahol egy Praga nevű, állítólag érdekes városrész van. Különös régi épületeket találtam, meg egy állatkertet.
Később tudtam meg, hogy ezt az egyetlen részét nem bombázták szét a II. világháborúban Varsónak, mert itt laktak a legszegényebb emberek meg a nyugdíjasok – ide még bombát is kár volt pazarolni. Ma művésznegyed is, de azért, mert a művészeknek sincs soha pénzük, így aztán ide áramlottak. Elég kihalt volt minden, mert szinte mindenki az emlékezésre ment az innenső partra.
Így a végére én is odaállítottam. Már a szentmisénél tartott a program, sokan már elfelé jöttek. Nagy sokaság volt még így is, több tízezren, különös volt látni, ahogy együtt letérdeltek, együtt mondták a szövegeket.Pénteken is, szombaton is rengeteg cserkész segítette a rendezvények biztosítását! Ez is meglepett, szerintem ők is lehettek összesen legalább néhány ezren.
Öröm volt rájuk nézni. Otthon aligha lehet ennyi önkéntes fiatalt találni ilyen munkára. Nagyon meg volt szervezve minden, a cserkészek például már reggel a pályaudvaron (ami azért jó messze van a helyszíntől) térképeket és helyszínrajzokat osztogattak, a helyszínen vizet kínáltak, itt-ott szélesebb utakon hosszú sorfalat álltak, hogy a mentőautónak egy sávnyi szélesség mindig szabadon maradjon. Otthon még 350 Critical Mass-rendezőt is nehezen szedünk össze…Korábban azt gondoltam, hogy talán nem a legjobb időpont ez Lengyelországot meglátogatni, mert ez a gyász most az ő ügyük (temetéskor sem hívunk olyan vendégeket, akik nem oda jönnek...) De mindezek után azt mondom, hogy éppen hogy nagyon jó pillanat volt a látogatásra. Ilyen rövid idő alatt megláttam valamit a turistalátványosságok helyett az emberek szívéből is, úgy, hogy nem volt helyi vezetőm. (Mivel a téma kint volt az utcán...)
Ami még történt
A lengyel SIM-kártyám közben csak úgy letiltódott. Vettem még egy feltöltést, hátha csak alacsony az egyenleg, de továbbra sem működött. El kellett mennem a „varsói WestEndbe” a szolgáltatóhoz, hogy segítsenek, különben nem tudom elérni Raymondot, aki még mindig nem került elő a szülinapi buliról, amit furcsa mód erre a gyásznapra szervezett valaki. Szerencsére tudtak angolul, és elmondták, hogy ez egy ismert technikai probléma, magának az ügyintézőnek a mobilján is megtörtént már. Adataimmal elindítják a reklamációt, és 12-24 órán belül megjavul. Mondtam, hogy addigra már nem sok hasznát fogom venni. Nem volt más megoldás, vennem kellett egy újabb SIM-et. (Kellemes meglepetés volt otthonhoz képest már az is, hogy rögtön, maguktól elismerték a hibájukat, és nem kérdeztek hülyeségeket, hogy megfelelően használtam-e a telefont.) Arról felhívtam Raymondot, akivel este még sétálni akartunk egy másik nevezetes kerületben; épp akkor indult hazafelé a buliról valami messzi helyről. A hívás után ez a kártya is ugyanúgy elromlott, mint az előző, fogadni tudtam üzenetet, de kifelé kommunikálni nem. Elég jó üzlet voltam a szolgáltatónak, 2 nap alatt kifizettem nekik összesen ezer forintot két rövid hívásért. (Ennél még alighanem a roaming is olcsóbb lett volna...) Szerencsére már csak haza kellett mennem. Otthon odaadtam Raymondnak a kártyákat, hogy javíttassa meg őket, aztán adja oda a következő vendégének. Ja, azt nem írtam még le róla, hogy nagyon komoly couchsurfer, én voltam a 127. vendége.
Este elmentünk az Ochota kerületbe, ahol még Raymond sem járt, és ahol nem igazán volt semmi érdekes egy tóval ellátott nagy parkon kívül, de én a parkokat nagyon szeretem, meg amúgy is inkább csak sétáltunk a sötétedő városban és beszélgettünk.
Vannak biciklik is, jelentős számban, de azért nem annyi, mint Budapesten.Ismét vonaton
Vasárnap (18-a) reggel indultam tovább Litvániába. Az utat szerintem nagyon jól leírja ez a honlap, ami, nem viccelek, arról szól, hogyan utazz Londonból Vilniusba vagy Kaunasba (vagy Európába bárhova) vonattal: http://www.seat61.com/
Ritkán lakott területeken zakatoltunk végig. Először az igazi végtelen kelet-európai síkságon, nyírfákkal, fenyőkkel, széles patakokkal, köves szántófölddel, csenevész gyeppel. Aztán nagy fenyőerdők következtek, tavakkal, kisebb dombokkal. Szép volt. Ritkán jött egy-egy város, ahol megálltunk.Hozzáértők és érdeklődők számára érdekes vasúti tanulmány lett volna ez az út. Białystokban dízelre cseréltük a mozdonyunkat, pedig még tovább is volt felsővezeték. Suwałkiban, úgy tűnt, a lengyelek átadták a szerelvényt a litvánoknak, én ezt abból gondoltam, hogy néhány narancssárga világítómellényes takarító felszállt, és bátortalanul végigtörölgette a kapaszkodók, kilincsek egy részét. Komolyan.
Közben a dízelmozdony a szomszéd vágányon megkerülte a szerelvényt, majd visszafelé indultunk el. Szerintem ez bőven nagyobb időveszteség, mint hogy a nyomtávkülönbséggel a volt Szovjetunió határán kezdeni kell valamit.Šeštokaiban emiatt tehát át kellett szállni; ahogy az imén ajánlott Seat 61 ("61. ülőhely") honlapon fényképpel is dokumentálva szerepel, egyperonos, kitűnően összehangolt csatlakozás. A litván vonat is nagyon szép volt. Egyszer csak angol beszédet hallottam meg, ugyanis sokan voltak rajta olyanok, akik eredetileg repülni szerettek volna. :-) Érdekes, a litván táj másmilyen, tökéletes síkság, nagyon kevés tereptárggyal, de szinte teljesen be van vetve.
Egyre csak nőtt az elégedettségem a litván vasúttal, ezen a közönséges gyorsvonaton is ki van jelezve belül a következő állomás neve – semmi egyéb, de nekem csak erre van szükségem. A jegyvizsgáló (nő), akinél akkor is lehet jegyet venni, ha a felszállásnál volt jegypénztár, kis, kézre álló jegykiadó készülékkel mászkál, nem súlyos táskával. Kedves, nyílt tekintetű, az egyenruhája is mintha elegánsabb és barátságosabb lenne, mint a MÁV-START-osoké. Az állomások frissen festettek, szépek. (Ez egy fővonaluk, de ez nem kifogás, ha a MÁV bármelyik fővonalát nézzük.) A kaunasi állomásról emellett az is kiderült, hogy tiszta és világos, angolul is feliratozva van (igaz, csak kiragasztott laminált papírokon), és egy könnyen megtalálható irodában ingyenes térképek és információs anyagok vannak kirakva, sorba sem kell állni értük.
Kelet-Európa 2010. ápr. » 1. rész: Utazás Varsóba
Vajon ciki reggel nem tudni, hol fogok este aludni külföldön?
15-e, csütörtök esti indulással vettem vonatjegyet Varsóba. Ott CouchSurfing-ezni akartam (ez egy nemzetközi önkéntes szállásadó, idegenvezető és programszervező hálózat, amihez bárki csatlakozhat, és annyit járul hozzá, amennyit tud és akar; legnagyobb előnye, hogy turistaként helyi embereknél lakhatsz a felkeresett városban, általában ingyen). Szó szerint senkinek nem volt megfelelő az időpont a helyiek közül, egyedül csak egy Raymond nevű ausztrál fiúnak. Raymondnak többször is írtam, hogy egészen pontosan mikor és hova érkezem meg péntek reggel, ő meg mindig csak annyit válaszolt, hogy jó, akkor majd találkozunk (a vonathoz nem jön ki értem). Amolyan nemtörődöm, impulzív, de nagyon készséges valakinek tűnt.
11-én, vasárnap (mivel 12-től 14-ig meg egy belföldi konferenciára mentünk, ez volt az utolsó otthon töltött napom) írtam neki, hogy most már küldje a részleteket. Azt válaszolta, hogy azt csak pénteken tudja majd, hogy pénteken mit akar csinálni. Így mentem el a belföldi háromnapos konferenciára. Ott volt internet, írtam neki kedd este, hogy írjon már valamit. Erre nem válaszolt. Be sem lépett a CouchSurfing felhasználójával két napig. A vonat csütörtök este indul, a jegyen módosítani nem lehet.
Itt kezdődött a thriller. Szerdán délelőtt elkezdtem írni pár varsóinak, akik nem tudtak fogadni, de adtak mobilszámot, hogy lehet, hogy segítségre lesz szükségem pénteken. Raymondról a vendégei csupa jót jeleztek vissza (ez megjelenik az adatlapján), azonosított tag, adománnyal segítette a rendszert, és "jótállást/kezeskedést" is kapott már más tagoktól, így csak azt tudtam elképzelni, hogy eltörte a lábát...
Szerdán este még mindig semmi válasz Raymondtól. Még 24 óra indulásig. Talán életemben nem aggódtam még ennyire. Találtam egy olyan tagcsoportot a CouchSurfingben, hogy Last Minute Couch In Warsaw City (couch = kanapé, de itt: szállás). A témakiírás szerint (mely a csatlakozás és hozzászólás feltételeit is rögzítette), a fórum célja a "zéró politika": a normál szálláskérést kiegészítve itt Varsó egyetlen vendége se maradjon fedél nélkül a város több mint ezer vendégfogadója jóvoltából, akármikor is jelentkezik! De ez olyan szintig, hogy - ezt olvassátok el, ha tudtok angolul: SOS! We're stuck in the railway station (3rd april) szóval bármilyen feszült voltam, azért ezen még én is jól szórakoztam, hogy hát akkor még nem reménytelen. Igen ám, de a csoportnak maga Raymond is tagja. Ha kiküldök ide egy segélykérő üzenetet, azonnal elvesztem a bizalmát, és talán nem is enged magához. Úgyhogy inkább még mindig csak magamban izgultam. Este fél tizenkettő volt, bámultam a képernyőt, rágtam a körmöm, és tudtam, hogy hiábavaló is lefeküdnöm.
Csütörtök reggel, kialvatlanul, még 12 óra - Raymondtól még mindig semmi válasz. Küldtem egy üzenetet ebbe a Last Minute fórumba, de egyben Raymondnak is, hogy meg ne bántódjék ezen. Bementem a munkahelyemre az utolsó napra, azon gondolkodva, hogy most állhatok neki a befejezendő teendőim helyett ifjúsági szállást nézni Varsóban, biztos, hogy csak hitelkártyával lehet előre foglalni (ami nekem nem véletlenül nincs), és a hétvégi gyászszertartások miatt a helyszínen keresve Varsó úgy tele lesz, mint annak idején Betlehem.
Mire beértem a munkahelyemre, Raymond válaszolt. "Bocs, két nagyon elfoglalt napom volt a munkában. Itt vannak a részletek - azt hittem, már korábban elküldtem neked." Úúúúúúú... (A részletek szerint a központi bevásárlóközpontban (kb. mint nálunk Budapest-Nyugatinál a WestEnd) venni kell egy lengyel SIM-kártyát, küldeni neki egy SMS-t, meg kell keresni a metrót, lemenni az aluljáróba, aztán jobbra, aztán egyenesen, aztán két háztömböt előre, aztán a mellékutcán jobbra, és a 35-ös kaputelefont csengetni adott címen - szóval azért nem olyan magától értetődő dolog.)
A főnököm azt mondta, csak akkor vihetek számítógépet, ha sikerül indulásomig vennünk egy másodikat. A belföldi konferencia miatt csak a megbízottunk tudott vele foglalkozni, és a főnök még csütörtökön is csak délután tudta hozni, mert délelőtt dolga volt. Akkor viszont az újat adta ide. Másfél órám volt egy teljesen friss, kipróbálatlan gépet minden programmal és adattal felkészíteni egy külföldi utazásra, amin olyan operációs rendszer volt, amit még soha nem használtam! (Windows 7) Búcsúzóul a lelkemre kötötték, mintha ugyan nem aggódtam volna emiatt is épp eleget!!!, hogy nagyon vigyázzak a cég értékeire, mert különösen egy vonaton Kelet-Európában ki tudja, mi érheti.
Vonatozunk!
Na, de végre kezdetét vehette az utazás. Próbáltam most már lazítani, és élvezni, hogy teljesül két gyerekkori álmom: éjjeli fekvőhelyes vonatozás külföldre, és Varsó. Nekem nagyon tetszett, ahogy megelevenedett előttem az, ahogyan elődeink a XIX. században utaztak (és a mai repülőre szállás helyett próbálták a vonatot meg a hajót minél kényelmesebbé, úribbá tenni). Szinte láttam magam előtt a gőzmozdonyokat, a szögletes bőröndöket, a pályaudvaron a galléros cipőtisztító fiúkat.
Egy lengyel, és egy Magyarországon élő ázsiai fiúval utaztam. A 4 személyes fülkébe szóló jegy azt jelentette, hogy a 6 fekvőhelyes fülkébe adtak el négynél nem több embernek helyet... (a lengyel útitársam szerint ilyet a MÁV-START-ot kivéve más vasút még nem csinált). A személyzet az éjjeli vonaton egy kicsit - nem sokkal - jobban törődik az utasokkal, mint a nappalin: utaslista (pontosabban utaslétszám) volt náluk fülkénként, összeszedték a jegyeket, hogy mindenkiről tudjanak, reggel ébresztettek, és az egyik még angolul is tudott kicsit. A számítógépet a bőröndbe dugtam, amit egész úton csak úgy mertem kinyitni, hogy ne lássék benne a gép táskája. :-)
Nekem az esti lefekvésről komolyan a Tesz-Vesz város volt az utolsó emlékem; vártam, hogy "Éjszakára a kalauz az üléseket ággyá alakítja", de aztán magunknak kellett megcsinálnunk. A szomszéd fülkékben is volt hely, így csak ketten maradtunk, Varsó-Budapest-Varsó éjjeli utakon tapasztalt és hozzám hasonlóan magas lengyel útitársam tanácsára az egymás feletti 3-ból a középső fekvőhelyeken aludtunk. Kicsit még ez is rövid volt, nyomtak a szélei, a fülke meg túl volt fűtve. De csak az éjszaka közepéig, utána lehűlt, nehogy végig tudd aludni öltözködés nélkül. Bár én nem ettől nem tudtam elaludni sokáig, inkább olyan izgi volt az egész, úgy örültem neki.
A vonat a késve indulása ellenére olyan pontosan érkezett, hogy ha nagyon-nagyon ügyes vagyok, vagy van helyismeretem, elértem volna az aznap reggeli kaunasi csatlakozást, úgy, hogy jegyet is tudtam volna venni rá. Varsó-Központi a legrondább pályaudvar, amit valaha láttam. Föld alatt van, és minden SZÜRKE.
15-e, csütörtök esti indulással vettem vonatjegyet Varsóba. Ott CouchSurfing-ezni akartam (ez egy nemzetközi önkéntes szállásadó, idegenvezető és programszervező hálózat, amihez bárki csatlakozhat, és annyit járul hozzá, amennyit tud és akar; legnagyobb előnye, hogy turistaként helyi embereknél lakhatsz a felkeresett városban, általában ingyen). Szó szerint senkinek nem volt megfelelő az időpont a helyiek közül, egyedül csak egy Raymond nevű ausztrál fiúnak. Raymondnak többször is írtam, hogy egészen pontosan mikor és hova érkezem meg péntek reggel, ő meg mindig csak annyit válaszolt, hogy jó, akkor majd találkozunk (a vonathoz nem jön ki értem). Amolyan nemtörődöm, impulzív, de nagyon készséges valakinek tűnt.
11-én, vasárnap (mivel 12-től 14-ig meg egy belföldi konferenciára mentünk, ez volt az utolsó otthon töltött napom) írtam neki, hogy most már küldje a részleteket. Azt válaszolta, hogy azt csak pénteken tudja majd, hogy pénteken mit akar csinálni. Így mentem el a belföldi háromnapos konferenciára. Ott volt internet, írtam neki kedd este, hogy írjon már valamit. Erre nem válaszolt. Be sem lépett a CouchSurfing felhasználójával két napig. A vonat csütörtök este indul, a jegyen módosítani nem lehet.
Itt kezdődött a thriller. Szerdán délelőtt elkezdtem írni pár varsóinak, akik nem tudtak fogadni, de adtak mobilszámot, hogy lehet, hogy segítségre lesz szükségem pénteken. Raymondról a vendégei csupa jót jeleztek vissza (ez megjelenik az adatlapján), azonosított tag, adománnyal segítette a rendszert, és "jótállást/kezeskedést" is kapott már más tagoktól, így csak azt tudtam elképzelni, hogy eltörte a lábát...
Szerdán este még mindig semmi válasz Raymondtól. Még 24 óra indulásig. Talán életemben nem aggódtam még ennyire. Találtam egy olyan tagcsoportot a CouchSurfingben, hogy Last Minute Couch In Warsaw City (couch = kanapé, de itt: szállás). A témakiírás szerint (mely a csatlakozás és hozzászólás feltételeit is rögzítette), a fórum célja a "zéró politika": a normál szálláskérést kiegészítve itt Varsó egyetlen vendége se maradjon fedél nélkül a város több mint ezer vendégfogadója jóvoltából, akármikor is jelentkezik! De ez olyan szintig, hogy - ezt olvassátok el, ha tudtok angolul: SOS! We're stuck in the railway station (3rd april) szóval bármilyen feszült voltam, azért ezen még én is jól szórakoztam, hogy hát akkor még nem reménytelen. Igen ám, de a csoportnak maga Raymond is tagja. Ha kiküldök ide egy segélykérő üzenetet, azonnal elvesztem a bizalmát, és talán nem is enged magához. Úgyhogy inkább még mindig csak magamban izgultam. Este fél tizenkettő volt, bámultam a képernyőt, rágtam a körmöm, és tudtam, hogy hiábavaló is lefeküdnöm.
Csütörtök reggel, kialvatlanul, még 12 óra - Raymondtól még mindig semmi válasz. Küldtem egy üzenetet ebbe a Last Minute fórumba, de egyben Raymondnak is, hogy meg ne bántódjék ezen. Bementem a munkahelyemre az utolsó napra, azon gondolkodva, hogy most állhatok neki a befejezendő teendőim helyett ifjúsági szállást nézni Varsóban, biztos, hogy csak hitelkártyával lehet előre foglalni (ami nekem nem véletlenül nincs), és a hétvégi gyászszertartások miatt a helyszínen keresve Varsó úgy tele lesz, mint annak idején Betlehem.
Mire beértem a munkahelyemre, Raymond válaszolt. "Bocs, két nagyon elfoglalt napom volt a munkában. Itt vannak a részletek - azt hittem, már korábban elküldtem neked." Úúúúúúú... (A részletek szerint a központi bevásárlóközpontban (kb. mint nálunk Budapest-Nyugatinál a WestEnd) venni kell egy lengyel SIM-kártyát, küldeni neki egy SMS-t, meg kell keresni a metrót, lemenni az aluljáróba, aztán jobbra, aztán egyenesen, aztán két háztömböt előre, aztán a mellékutcán jobbra, és a 35-ös kaputelefont csengetni adott címen - szóval azért nem olyan magától értetődő dolog.)
A főnököm azt mondta, csak akkor vihetek számítógépet, ha sikerül indulásomig vennünk egy másodikat. A belföldi konferencia miatt csak a megbízottunk tudott vele foglalkozni, és a főnök még csütörtökön is csak délután tudta hozni, mert délelőtt dolga volt. Akkor viszont az újat adta ide. Másfél órám volt egy teljesen friss, kipróbálatlan gépet minden programmal és adattal felkészíteni egy külföldi utazásra, amin olyan operációs rendszer volt, amit még soha nem használtam! (Windows 7) Búcsúzóul a lelkemre kötötték, mintha ugyan nem aggódtam volna emiatt is épp eleget!!!, hogy nagyon vigyázzak a cég értékeire, mert különösen egy vonaton Kelet-Európában ki tudja, mi érheti.
Vonatozunk!
Na, de végre kezdetét vehette az utazás. Próbáltam most már lazítani, és élvezni, hogy teljesül két gyerekkori álmom: éjjeli fekvőhelyes vonatozás külföldre, és Varsó. Nekem nagyon tetszett, ahogy megelevenedett előttem az, ahogyan elődeink a XIX. században utaztak (és a mai repülőre szállás helyett próbálták a vonatot meg a hajót minél kényelmesebbé, úribbá tenni). Szinte láttam magam előtt a gőzmozdonyokat, a szögletes bőröndöket, a pályaudvaron a galléros cipőtisztító fiúkat.
Egy lengyel, és egy Magyarországon élő ázsiai fiúval utaztam. A 4 személyes fülkébe szóló jegy azt jelentette, hogy a 6 fekvőhelyes fülkébe adtak el négynél nem több embernek helyet... (a lengyel útitársam szerint ilyet a MÁV-START-ot kivéve más vasút még nem csinált). A személyzet az éjjeli vonaton egy kicsit - nem sokkal - jobban törődik az utasokkal, mint a nappalin: utaslista (pontosabban utaslétszám) volt náluk fülkénként, összeszedték a jegyeket, hogy mindenkiről tudjanak, reggel ébresztettek, és az egyik még angolul is tudott kicsit. A számítógépet a bőröndbe dugtam, amit egész úton csak úgy mertem kinyitni, hogy ne lássék benne a gép táskája. :-)
Nekem az esti lefekvésről komolyan a Tesz-Vesz város volt az utolsó emlékem; vártam, hogy "Éjszakára a kalauz az üléseket ággyá alakítja", de aztán magunknak kellett megcsinálnunk. A szomszéd fülkékben is volt hely, így csak ketten maradtunk, Varsó-Budapest-Varsó éjjeli utakon tapasztalt és hozzám hasonlóan magas lengyel útitársam tanácsára az egymás feletti 3-ból a középső fekvőhelyeken aludtunk. Kicsit még ez is rövid volt, nyomtak a szélei, a fülke meg túl volt fűtve. De csak az éjszaka közepéig, utána lehűlt, nehogy végig tudd aludni öltözködés nélkül. Bár én nem ettől nem tudtam elaludni sokáig, inkább olyan izgi volt az egész, úgy örültem neki.
A vonat a késve indulása ellenére olyan pontosan érkezett, hogy ha nagyon-nagyon ügyes vagyok, vagy van helyismeretem, elértem volna az aznap reggeli kaunasi csatlakozást, úgy, hogy jegyet is tudtam volna venni rá. Varsó-Központi a legrondább pályaudvar, amit valaha láttam. Föld alatt van, és minden SZÜRKE.
Szakmai és magán utazás Kelet-Európában (2010. április 15-23.)
Úgy történt, hogy február végén szólt a főnököm, hogy április 19-től 23-ig lesz a Nemzetközi Atomenergia Ügynökségnek egy térségi szakmai konferenciája Kaunasban, Litvániában, amire engem egyedül szeretnének a cégtől küldeni, és még ma jelentkezni kell. Utazást, szállást, étkezést, tájékozódást, mindent nekem kell szervezni, csak pénzt kapok rá. Jó, jelentkeztem.
Nem bírok nyugodni addig, míg ki nem derítek minden lehetőséget, így megtudtam, hogy Varsóban, valamint a lengyel-litván határon átszállva vonattal is oda lehet érni 20 óra alatt, igen olcsón. Repülővel meg Közép-Európából Vilnius, a főváros is csak átszállással érhető el, és még onnan Kaunasba kell jutni szárazföldön, vagyis ugyanúgy két átszállás. Akkor miért ne vigyázzak a légkörünkre és menjek vonattal? Az éjszaka fekvőhelyes kocsiban úgysem elvesztett idő.
Az egyetlen probléma az volt, hogy Varsóban kora reggel negyed óra van az átszállásra egy ismeretlen pályaudvaron, csomagokkal, jegyváltással. De mivel mindig is látni akartam azt az országot és azt a várost, úgy döntöttem, akkor korábban megyek, és inkább 2 nap 15 percet töltök ott. :-) Az útiköltséget így is fizeti a munkahely, hisz csak megszakítom az utat. (Hazafelé viszont mégiscsak repültem, mert 24-ére esküvőre és biciklis felvonulásra is igyekeztem vissza.)
Az utazás előtt még azzal is megbíztak, hogy mire visszaérek, fejezzek be egy munkát. Ehhez kaptam egy hordozható számítógépet, amely ténynek akkor inkább nem örültem, mint igen, tekintettel az értékére és a felelősségre.
A bejegyzések szokás szerint alulról felfelé vannak időrendben (ha az itteni feliratra kattintasz, akkor csak az adott bejegyzés jelenik meg egy szál magában):
1. rész - Utazás Varsóba
2. rész - Hétvége Lengyelországban
3. rész - Kaunas és a konferencia
Az úton készült összes fényképemet meg lehet nézni a képtáramban: http://www.fotokep.hu/v/jurta/. A szövegbe illesztett kis képek kattintásra megjelennek nagyobb méreten.
Nem bírok nyugodni addig, míg ki nem derítek minden lehetőséget, így megtudtam, hogy Varsóban, valamint a lengyel-litván határon átszállva vonattal is oda lehet érni 20 óra alatt, igen olcsón. Repülővel meg Közép-Európából Vilnius, a főváros is csak átszállással érhető el, és még onnan Kaunasba kell jutni szárazföldön, vagyis ugyanúgy két átszállás. Akkor miért ne vigyázzak a légkörünkre és menjek vonattal? Az éjszaka fekvőhelyes kocsiban úgysem elvesztett idő.
Az egyetlen probléma az volt, hogy Varsóban kora reggel negyed óra van az átszállásra egy ismeretlen pályaudvaron, csomagokkal, jegyváltással. De mivel mindig is látni akartam azt az országot és azt a várost, úgy döntöttem, akkor korábban megyek, és inkább 2 nap 15 percet töltök ott. :-) Az útiköltséget így is fizeti a munkahely, hisz csak megszakítom az utat. (Hazafelé viszont mégiscsak repültem, mert 24-ére esküvőre és biciklis felvonulásra is igyekeztem vissza.)
Az utazás előtt még azzal is megbíztak, hogy mire visszaérek, fejezzek be egy munkát. Ehhez kaptam egy hordozható számítógépet, amely ténynek akkor inkább nem örültem, mint igen, tekintettel az értékére és a felelősségre.
A bejegyzések szokás szerint alulról felfelé vannak időrendben (ha az itteni feliratra kattintasz, akkor csak az adott bejegyzés jelenik meg egy szál magában):
1. rész - Utazás Varsóba
2. rész - Hétvége Lengyelországban
3. rész - Kaunas és a konferencia
Az úton készült összes fényképemet meg lehet nézni a képtáramban: http://www.fotokep.hu/v/jurta/. A szövegbe illesztett kis képek kattintásra megjelennek nagyobb méreten.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)