Megvettem a Varsó-Kaunas vonatjegyet (itt kevesebb, mint feleannyiba kerül, mint Budapesten). Aztán Raymond, a vendéglátóm utasításai szerint át kellett mennem a kb. a budapesti WestEndnek megfelelő bevásárlóközpontba SIM-kártyát venni. (Az egyik szolgáltatónál lehet kapni már kb. háromszázötven forintnyi összeggel feltöltve is, és egy csomó ingyen SMS jár hozzá.) A központ csak 9-kor nyitott, még 8 óra sem volt. Bekapcsoltam hát a magyar kártyával a telefont, de úgy látszik, valamit át kellett volna állítani indulás előtt, mert csak segélyhívásra volt hajlandó. Magamra maradtam a csomagjaimmal. De kis gondolkodás után visszamentem a pályaudvari váróterembe, és ott találtam nyitva RELAY-t, amely pont árult SIM-et is. Sikerült vennem, pedig az eladó egyetlen szót sem beszélt semmilyen idegen nyelven.
Felhívtam Raymondot, aki már útban volt egy angol órájára, és fél 11-re ígérte magát haza. Ilyen a CouchSurfing, na - ő az a vendéglátó, aki szívesen fogad, de a programját cseppet sem igazítja a vendéghez. Leültem egy közeli parkban, de csöpögni kezdett az eső és rossz arcú embereket láttam, és féltettem a munkahelyem laptopját meg a fényképgépemet. Már tisztára izomlázam volt a sok bőröndrángatástól. Úgyhogy bemenekültem egy közeli Muzeum Techniki feliratú épületbe, ami 9-kor nyitott, hogy végre megszabaduljak a csomagjaimtól és a hidegtől. A kiállítás az árához képest mérsékelten volt érdekes, de az egyik szekció a bakelitlemez-játszónál is korábbi zenelejátszókat (főleg fémhengeres vagy fémlemezes fonográfokat) mutatott be. Itt a teremőr tudott németül, s rendkívül lelkes volt, hogy magyar vagyok, mindent végigmutogatott.
Némi nehézségek árán megtaláltam Raymond házát, s megvártam őt.
Hamarosan elmentünk egy kávézóba, találkozni egy esetleges leendő tanítványával, mert miért ne menjek én is. Tudni kell Raymondról, hogy 32 éves, tavalyig Ausztrália Perth nevű óriásvárosában lakott, megvolt mindene, de mivel 3500 km-re volt a legközelebbi település, unta. Vett egy egyirányú repülőjegyet Frankfurtba, mert oda volt olcsó közvetlen járat, egy hónapot utazgatott Németországban, aztán valaki áthívta Lengyelország egy kis városába, később egy másik barátja meg Varsóba, aztán itt maradt. Angolt tanít céges tanfolyamokon, meg magánórákon. Vagyis az ő szavaival: fizetnek neki azért, hogy cuki lengyel lányokkal találkozzék, akik néha kifejezetten azt kérik, hogy ne nyelvtant tanítson, csak társalogjanak, mert azt akarják gyakorolni. Szerintem jól tanít.
Karolina, aki nem sokat tudott angolul beszélni, de a találkozó alapján fel is fogadta Raymondot tanárnak, éppen a köztársasági elnök ravatalától jött. Tizenöt órát állt sorba estétől délelőttig, hogy letehesse a virágját.
Ahogyan egy ország gyászol
A találkozó után vele sétáltam végig a város egyik főutcáján, mert ő is épp arra ment. Lélegzetelállító, ami Lengyelországban történik.
Az egész város a legutolsó autóbuszig, taxiig felzászlózva, a reklámtáblák tekintélyes részén a 95 áldozat arcképcsarnoka. Sok kirakatban is ki van rakva a volt elnöki pár fényképe, de a lakások és magánautók ablakában sem ritkák a fekete szalagos nemzeti zászlók. 
Lech Kaczynsci nem volt egységes tekintélyű politikus, nehezen összeférhető volt, Raymond egyik barátja is pl. utálta, a másik elnökjelöltre szavazott a választáskor - most mégis egy személyes gyásznak éli meg a történteket, és gyakorlatilag mindenki így van ezzel. A már említett varsói „last minute” CouchSurfing-fórumban egy fiú, akinél korábban én is próbáltam szállást kérni, beküldte, hogy aki csak a hétvégi megemlékezésre jön, mind nála alhat, amíg hely van a padlón. Az utcán, ahol haladtunk, ott állt a végeláthatatlan sor a palotához, az, amit Karolina már végigállt. S a munkanap ellenére emberek jártak-keltek tömegesen mindenhol. Szombatra, a fővárosi megemlékezés napjára ingyenessé tették a tömegközlekedést.Jó nagyot sétáltam a városban, miközben Raymond otthon tanítgatott. Később, estefelé neki kebabozni támadt kedve, így elmentünk együtt a kedvenc török éttermébe, aztán bevásároltunk.
Szombaton (17-e) délelőtt elutaztam (ingyen – nagyon szép a metrójuk) a Visztula túlsó partjára, ahol egy Praga nevű, állítólag érdekes városrész van. Különös régi épületeket találtam, meg egy állatkertet.
Később tudtam meg, hogy ezt az egyetlen részét nem bombázták szét a II. világháborúban Varsónak, mert itt laktak a legszegényebb emberek meg a nyugdíjasok – ide még bombát is kár volt pazarolni. Ma művésznegyed is, de azért, mert a művészeknek sincs soha pénzük, így aztán ide áramlottak. Elég kihalt volt minden, mert szinte mindenki az emlékezésre ment az innenső partra.
Így a végére én is odaállítottam. Már a szentmisénél tartott a program, sokan már elfelé jöttek. Nagy sokaság volt még így is, több tízezren, különös volt látni, ahogy együtt letérdeltek, együtt mondták a szövegeket.Pénteken is, szombaton is rengeteg cserkész segítette a rendezvények biztosítását! Ez is meglepett, szerintem ők is lehettek összesen legalább néhány ezren.
Öröm volt rájuk nézni. Otthon aligha lehet ennyi önkéntes fiatalt találni ilyen munkára. Nagyon meg volt szervezve minden, a cserkészek például már reggel a pályaudvaron (ami azért jó messze van a helyszíntől) térképeket és helyszínrajzokat osztogattak, a helyszínen vizet kínáltak, itt-ott szélesebb utakon hosszú sorfalat álltak, hogy a mentőautónak egy sávnyi szélesség mindig szabadon maradjon. Otthon még 350 Critical Mass-rendezőt is nehezen szedünk össze…Korábban azt gondoltam, hogy talán nem a legjobb időpont ez Lengyelországot meglátogatni, mert ez a gyász most az ő ügyük (temetéskor sem hívunk olyan vendégeket, akik nem oda jönnek...) De mindezek után azt mondom, hogy éppen hogy nagyon jó pillanat volt a látogatásra. Ilyen rövid idő alatt megláttam valamit a turistalátványosságok helyett az emberek szívéből is, úgy, hogy nem volt helyi vezetőm. (Mivel a téma kint volt az utcán...)
Ami még történt
A lengyel SIM-kártyám közben csak úgy letiltódott. Vettem még egy feltöltést, hátha csak alacsony az egyenleg, de továbbra sem működött. El kellett mennem a „varsói WestEndbe” a szolgáltatóhoz, hogy segítsenek, különben nem tudom elérni Raymondot, aki még mindig nem került elő a szülinapi buliról, amit furcsa mód erre a gyásznapra szervezett valaki. Szerencsére tudtak angolul, és elmondták, hogy ez egy ismert technikai probléma, magának az ügyintézőnek a mobilján is megtörtént már. Adataimmal elindítják a reklamációt, és 12-24 órán belül megjavul. Mondtam, hogy addigra már nem sok hasznát fogom venni. Nem volt más megoldás, vennem kellett egy újabb SIM-et. (Kellemes meglepetés volt otthonhoz képest már az is, hogy rögtön, maguktól elismerték a hibájukat, és nem kérdeztek hülyeségeket, hogy megfelelően használtam-e a telefont.) Arról felhívtam Raymondot, akivel este még sétálni akartunk egy másik nevezetes kerületben; épp akkor indult hazafelé a buliról valami messzi helyről. A hívás után ez a kártya is ugyanúgy elromlott, mint az előző, fogadni tudtam üzenetet, de kifelé kommunikálni nem. Elég jó üzlet voltam a szolgáltatónak, 2 nap alatt kifizettem nekik összesen ezer forintot két rövid hívásért. (Ennél még alighanem a roaming is olcsóbb lett volna...) Szerencsére már csak haza kellett mennem. Otthon odaadtam Raymondnak a kártyákat, hogy javíttassa meg őket, aztán adja oda a következő vendégének. Ja, azt nem írtam még le róla, hogy nagyon komoly couchsurfer, én voltam a 127. vendége.
Este elmentünk az Ochota kerületbe, ahol még Raymond sem járt, és ahol nem igazán volt semmi érdekes egy tóval ellátott nagy parkon kívül, de én a parkokat nagyon szeretem, meg amúgy is inkább csak sétáltunk a sötétedő városban és beszélgettünk.
Vannak biciklik is, jelentős számban, de azért nem annyi, mint Budapesten.Ismét vonaton
Vasárnap (18-a) reggel indultam tovább Litvániába. Az utat szerintem nagyon jól leírja ez a honlap, ami, nem viccelek, arról szól, hogyan utazz Londonból Vilniusba vagy Kaunasba (vagy Európába bárhova) vonattal: http://www.seat61.com/
Ritkán lakott területeken zakatoltunk végig. Először az igazi végtelen kelet-európai síkságon, nyírfákkal, fenyőkkel, széles patakokkal, köves szántófölddel, csenevész gyeppel. Aztán nagy fenyőerdők következtek, tavakkal, kisebb dombokkal. Szép volt. Ritkán jött egy-egy város, ahol megálltunk.Hozzáértők és érdeklődők számára érdekes vasúti tanulmány lett volna ez az út. Białystokban dízelre cseréltük a mozdonyunkat, pedig még tovább is volt felsővezeték. Suwałkiban, úgy tűnt, a lengyelek átadták a szerelvényt a litvánoknak, én ezt abból gondoltam, hogy néhány narancssárga világítómellényes takarító felszállt, és bátortalanul végigtörölgette a kapaszkodók, kilincsek egy részét. Komolyan.
Közben a dízelmozdony a szomszéd vágányon megkerülte a szerelvényt, majd visszafelé indultunk el. Szerintem ez bőven nagyobb időveszteség, mint hogy a nyomtávkülönbséggel a volt Szovjetunió határán kezdeni kell valamit.Šeštokaiban emiatt tehát át kellett szállni; ahogy az imén ajánlott Seat 61 ("61. ülőhely") honlapon fényképpel is dokumentálva szerepel, egyperonos, kitűnően összehangolt csatlakozás. A litván vonat is nagyon szép volt. Egyszer csak angol beszédet hallottam meg, ugyanis sokan voltak rajta olyanok, akik eredetileg repülni szerettek volna. :-) Érdekes, a litván táj másmilyen, tökéletes síkság, nagyon kevés tereptárggyal, de szinte teljesen be van vetve.
Egyre csak nőtt az elégedettségem a litván vasúttal, ezen a közönséges gyorsvonaton is ki van jelezve belül a következő állomás neve – semmi egyéb, de nekem csak erre van szükségem. A jegyvizsgáló (nő), akinél akkor is lehet jegyet venni, ha a felszállásnál volt jegypénztár, kis, kézre álló jegykiadó készülékkel mászkál, nem súlyos táskával. Kedves, nyílt tekintetű, az egyenruhája is mintha elegánsabb és barátságosabb lenne, mint a MÁV-START-osoké. Az állomások frissen festettek, szépek. (Ez egy fővonaluk, de ez nem kifogás, ha a MÁV bármelyik fővonalát nézzük.) A kaunasi állomásról emellett az is kiderült, hogy tiszta és világos, angolul is feliratozva van (igaz, csak kiragasztott laminált papírokon), és egy könnyen megtalálható irodában ingyenes térképek és információs anyagok vannak kirakva, sorba sem kell állni értük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése